Csend

Nem írok ide mostanában... Nem azért mert nem történik semmi, csak valami változik, érik bennem és valahogy jobb ezen a felületen csendben lenni. (Ezt is csak azért írom le, mert rendszeresen küldöm Anyucinak a Ficsergőt nyomtatva.)

Az élet szép! ♥

Fogalomhatározó: hömpisedés

Nem tudom mi van velem, de úgy érzem ez így teljesen rendben van, hogy pillanatról pillanatra, percről percre egyre jobban szeretem a Világot, élvezem az Életet és megölelnék Mindenkit. Na ilyen a meghömpisedés - csak ez valamikor egyetlen személyre irányul, na az aztán a mindent elborító érzelem! ♥

Készülődés

Nagyon nagyon készülök Anyuci 70. születésnapjára, már legalább fél éve, de most a finishben belehúztam, és még mindig vannak "pánik" részek. Egész nyáron alkotgattam erre a célra, és bármerre járok amúgyis mindig veszek valami kedvességet neki, de ez akkor is nagy ünnep és fontos, hogy minden rendben legyen majd. Ma rendeltem meg a tortát, tetejére szép kék virágot (az a kedvenc színe), kék gyertyákkal a számot, táblácskát és persze a neki legkedvesebb ízt választottam (Zila "világújdonság" konyakmeggyes csokitorta).
Ez az egész előkészítés és ajándékválogatás ünnep nekem is. Amikor júliusban Anyu margarétáit horgoltam, minden szeretetem a virágokba adtam, lassan és olykor fájdalmasan is készültek. Amikor az életünk, és az ő élete képekben elérhető szép pillanatait kerestem, akkor is gondosan válogattam a fotókat, rajzokat és kedvességeket (elefántos képeket az internetről). Ez a tevékenység rengeteg érzelmet kavart fel bennem; olykor könnyeim csorogtak a nevetéstől a gyerekeim első rajzait nézegetve, elmerengtem a régi fotókon, ámulva néztem a 15 éves anyukám képét is, amin már szinte felnőtt, komoly nőnek tűnik. Érdekes volt a saját kisbaba létem szemlélése is, és bizony amikor előkerült az elhúnyt keresztmamám (aki Anyu húga) családi képe, sírni kezdtem...
Sok-sok érzelem lesz jövő hétvégén a csomagomban, és nagyon NAGYON jó lesz megint belebújni Anyuci ölelésébe...

Egyébként ...Vakáción

Már több mint egy hete pihenek. El sem tudom mondani mennyit alszom, tisztára mint egy mormota. Az élet (el)robog mellettem, én meg csak itt pihegek. Néha szó szerint, mert nem kapok levegőt, máskor csak képletesen. Létezem - finomakat falok, olykor kutyulok valamit, de leginkább párom kényeztet és enni visz; leveseket, halakat falok, sokszor palacsintát, vagy ami éppen tetszik és kívánatos. A vérvétel a nyaralás utánra halasztva, nem is érdekel az eredmény, mert tudom milyen: sosejó, lehet hogy én egyszerűen ilyen vagyok: átlagtól eltérő, "hibás" - kész és kész. Lassan - éppen most normálisan - élek; kötök, horgolok, gyöngyöt fűzök, netes közösségi dolgokkal szüttyögök, beszélgetek, kortyolom a jó levegőt, a jó nedűket, terelem a rossz - nagggGGyon rossz - nyulamat, pocsék tévé filmeken alszom el, és ma éppen élvezem a hűs, borús, szeles időt. Már az sem zavar, hogy a gyógyszertől hullik a hajam, mert tele van a fejem babahajjal... és nem tudom mi a jó, ha segít ez a borzasztó napokat okozó apró, sárga bogyó, vagy ha nem. Döbbenet, de több mint fél éve szedem... minimum 75 pocsék napot kaptam tőle, de nem tudom mennyitől mentett meg. Persze minden áldott nap van minek örülni, van min mosolyogni, van mit és kit ölelni, így zokszóra nincs okom. Nem is panaszkodom, csak mondom, mert néha eltipródom ezen, igazán nem is tudom, miért szedem, és mi lenne ha nem...

Furcsa karcolat

Olyan, mintha lemaradnék magamtól. Annyira sokat élek, hogy nem jut időm írni; meg-, fel- lejegyezni.
Különös ez, főleg nekem, a grafománnak...

Persze marad számos lenyomat; főleg a fejemben, a lelkemben, no meg karcolatok a füzetemben, képek a telefonomban, sőt olykor a fényképezőgép memóriakártyáján is, ha magammal cipeltem a kütyüt.

Vajon lesz időm mindezt egyszer elrendezgetni, bárhol?!

Csak  mert most úgy érezem, még arra sincs időm, hogy megtegyem ezt magamban. Rohan minden.
Annyira sok impulzus jön, hogy tán még megélni sincs időm, nem még, hogy feldolgozni.
Jó (és nem jó) volt sok dolog. De nem írtam le. Se ide, se máshova. Pedig vágyom rá. Tényleg. Csak hiányzik például az idő, az erő a kézbe vagy valami más.

Jó volt ma "egyedül" a piacon; beszélgetni a kofákkal, Emberekkel, megismerni életeket... De aztán rohantam a bevásárlással haza és utána a cégcsoportos rendezvényre. Ne érts félre olvasóm, nem volt teher. Csak gyors. (Hogyan kéne adagio-ba váltani?!)

Különleges, értékes élmény látni a kollégákat másként; versengeni, izgulni, harcolni, drukkolni, gyermeküket ölelni, gondtalan nevetni, levest kanalazni, egymást szeretni.
Mégis... ezen az önfeledt hétvégi rendezvényen is a jövő hét teendőiről is beszéltünk a Főnökkel...

Olykor ijesztően összemosódik a múlt, a jelen, a jövő (amit még ide is hívunk, tudatosan - de erről most nem írok). Kapuk nyílnak és zárulnak, közben pergenek törékeny kis órámban a homokszemek, csontjaim mállanak bennem, telik evilági életem, és csak remélem - értékesen.
Egyszer már behúztam, azt hiszem megint kéne - a FÉK-et.
De könyörgöm, hogyan húzzak be bármit, amikor éppen folyóként ömlök a tengerbe?!

Van egy világ...

Van egy világ, ami már hat éve része az életemnek. Igaz, olykor hűtlenül elhagyom az utóbbi két évben, de a napsugaras nyarakat követő, hosszú, téli éjszakákra mindig visszatérek.
Mindig barátok várnak, és nem tagadom, mindig akad ellenség is. A tájakon barangolva ismerős dallamok csendülnek a lelkembe, és még mindig megborzongat valami, ha felkeresem az erdőt, a falut, ahol a druidám megszületett... Akkor még nem is gondoltam volna, hogy valaha megtanulhat majd repülni és szabadon szárnyalhat a fellegek között!

Néhány hete újra kalandozok Azerothban, kicsit emlékezve, kicsit búcsúzva. Mert valami véget ér, és valami elkezdődik. Reng a föld, rettegnek e világ virtuális lakói.
Ha minden igaz, ma ránk zúdul a katasztrófa, és a táj sosem lesz már olyan, mint egykor volt.

A lángok, a felhasadó föld, és a szökőár tönkretesz majd oly sok szép vidéket... Ironforge csarnokában talán már nem gyútjhatunk többé tábortüzet.

Vajon mi lesz a sorsa a kikötőknek?

Lesz még varázslatos táj, vagy csak a pusztulás és kín vár mindenhol?

Csak üldögéltem és merengtem... Várom, és félem ezt az estét. Már nem lesz meg az az általam ismert birodalom, ahol elbújhatok a titkos zugokban, ahol üldögélhetek a kedves sziklám peremén...

Vajon visszatérnek a barátok? Újra vállvetve küzdünk majd?

Vagy sosem ülünk már így együtt, az élet nagy dolgain merengve...

Különös ez a nyugtalanság, és érdekes hogy ennyire hat rám a valós életben is.
De hiszen napok óta harcolunk szinte örökké rengő földön, a hullámokban ránk törő elementálok támadásai ellen, hiába.

Ma a világot visszavonhatatlanul eléri a kataklizma... Furcsa, de számomra megnyugtató gondolat, hogy legalább egy sárkány hozza el...

Nyammmmm

Ma isteni sós-köményes, békebeli vajas kiflit sütöttem reggelire! A receptet fel is tettem a főzős blogomra, ezért itt most nem részleteznék.
De egy biztos, az illatos harapnivaló hatására, jól kezdődött ez a nap.

A kissé macerás kifli megalkotása közben Apunak és a Nagyikámnak hagyományos módon sült oldalast és főtt krumplit csináltam ebédre, és amint elkészült az illatos péksütemény, a kávé elhürbölése indultam is hozzájuk.
Örültek is az ételnek! Tudom én, nem csak a nyuszi, az ember 'pocaklény'...
Olyan jó, amikor élvezettel, cuppogva eszik, amit vittem!
Melengeti a lelket...

A Mamó kertjében lefotóztam a most nyíló virágokat, egyik szebb mint a másik!

Most a kései ebéd után itthon borozgatok, a lányomtól kapott tulipán csokor mellett.
Hát nem szép az élet?! :)

Új kedvenc

Kis segítséggel, de megvan a zene, ami most kell nekem. Pont olyan, amit szeretek, bár sosem hittem volna, hogy ezt bárki ötvözte. Az afrikai dallamok, táncok, a természettel való létezés és mozgás mindig is vonzott, akárcsak minden ami kelta - legyen az dallam, hang, motívum...

Örülök, hogy van muzsika a közelemben újra, olyan, ami mintha a lelkembe dúdolna, pulzálva, megrezegtetve a bennem szunnyadó dolgokat...
Ezt hallgatom most:
Afro Celt Sound System