Szomorú évforduló

Egy éve már...

Egy év telt el azóta, hogy érkezett az a telefonhívás, amit sehogysem akartam felvenni. Tudtam miért csörög és azt is hogy le kell ülnöm, kapaszkodnom és erősnek lennem, amikor felveszem. Leültem, kapaszkodtam és nem voltam erős, amikor a hang a telefonban azt mondta, hogy az édesanyám már nem él.

Egy éve már...

Nincs nap, hogy ne gondolnék rád - napsugaras szeretettel, fájó hiánnyal, adni vágyással, cirmolási igénnyel vagy ezer más apró és mégis oly fontos indokkal.

Hiányzol. Mindig is fogsz. De nem vagyok anyátlan, hisz itt élsz bennem, érezlek - mindig. Túléltem a nyarat, az első félévet és idén már el tudtam rendezni a régi képeket, emlékeket. Fájtak, de a könnyek mellé mosolyt is csaltak az arcomra.
Csodáltalak a képen, amin tündéri, gyönyörűséges baba vagy. Nem is értem, miért nem mutattad sosem. És valahogy azt sem tudtam, hogy Anna a második neved, pedig olyan szép és milyen furcsa, de mindig is szerettem volna, hogy ha lett volna még egy lányom, akkor Anna legyen a neve. Érdekes...

Annyi albumot készítettél: képekkel, utazási naplókat képeslapokkal és apró kincsekkel, a leveleimet és kinyomtatott blogbejegyzéseimet is gyűjtötted, s megőriztél mindent, amit valaha készítettem vagy küldtem neked. Csodálatos!

Szeretlek, Anyu!

hiány

Már lett volna névnapja, már lett volna születésnapja és persze sok-sok csak úgy velem lenni nap. De nincs itt, nincs már velem... köztünk. Elment. Nem tudom hova, de biztosan várták és hiányzott oda, mert ő jó lélek és nekem még itt is nagyon kéne. De hát önző dög vagyok és úgyis mindegy, mert nincs ráhatásom erre már.

Jönnek a hivatalos papírok, még mindig, az adó a házra, ami szinte eladhatatlan és sosem kötődtem hozzá. Fizetem, persze, ezt is. Felkavart emlékek, jajj még mindig kéne menni és pakolni, de ilyenkor lomha leszek és halogató, úgy érzem nem bírom ki.

Annyira hiányzik. Fáj ez a hiány, nagyon.

Szeretlek, Anyu

Olykor

Vannak napok, esték, amikor csak be szeretnék bújni a kis vackomba, sötétben lenni, melegben, takaróba csavarva... vagy mehet a tévé is mit bánom én, csak ne öljenek benne és ne kelljen semmilyen világi vagy nyakamban lévő teherre gondolni.
Ez egy ilyen nap, inkább este lett. Nem tudom, hogyan lettem ilyen nyüfle, de készen van az állapot.

Volt már ilyen, vagy hasonló, csak túl kell élni.

Szorongok.
Azt hiszem nagyon nehéz lesz ez az Anyák napja...

Költözünk - nodemostmártényleg

Október 18 volt. Szanaszét aludtunk, korán reggel kelni kellett itt és ott is. A lányom előző nap eljött (a költözés napján nem ért rá) és hősiesen, valamint kegyetlenül csavart, tekert, feliratozott, csomagolt mindent.
Dobozok itt, dobozok ott. Zsákok, zacskók, rekeszek - életünk csomagolva.
Már napok óta hordtuk át a kényes dobozokat barátok segítségével, de a java még hátra volt...
Nagyobb "kocsit" is az asztalos barátunk hozott volna, de kettős biztosítással szereztünk. A Facebook-on és levélben hívtam a barátokat segíteni, jöttek is szép számmal a drágaságok (K.ö.sz.ö.n.j.ü.k!), nélkülük nem is ment volna!

Bevallom, én azt hittem elmegy a cuccunk egy fordulóval, hiszen a bútorok (előszoba-gardrób, konyha-teljes, dolgozó-polcok, könyves) java részét ott hagytuk a lakásban. De mivel nem teherautó jött, mindenre vigyáztunk, óvatosan és gonddal pakoltunk, bizony kellett négy kör és végül két napra széthúzódott a dolog, mert az első elment a szállítandó dolgok szétszedésével, a megmaradt motyó kollektív csomagolásával. Nem is baj, mert szakadt az eső, így nem ázott el minden.

 

Hála a fiamnak, a fogadott fiamnak és a sok-sok kedves barátnak, aki időt és fáradtságot nem sajnálva pakolt, bontott, hurcolt, aztán akár saját autóval is gurult utánunk a motyókkal, átvittük a masszív tömeget - néhány apróságot hátrahagyva (ezeket még a hét elején mi vittük át kocsival) - a házba.

Az utolsó körben az én autómban voltak a legféltettebb és legbecsesebb kincsek: a nyúl és a csajok. A lányok egész jól elvoltak a kocsiban, de Nyüzsi nagyon zaklatott volt (persze mert állatorvoshoz szoktunk autózni), egyik kezemmel szinte egész úton őt csitítottam, a ketrec fölé tettem, hogy érezze a szagom és persze folyamatosan nyugtatólag beszélgettem vele.

Még nem tudhatta, hogy a nyúlparadicsom felé utazunk... oda ahol naponta szedhetek füvet, ő is kimehet majd a kertbe szaladgálni, sőt bent is sokkal nagyobb térben rosszalkodhat.

Épségben átértünk végül mindannyian és a második nap estére már ágyunk is volt, amiben együtt, összabújva alhattunk az óriási rumli "tetején". Ekkora már volt vécénk is, és megoldott volt a zuhanyzás! Sőt, fűteni is tudtunk volna... De még annyi, annyi tennivaló maradt, a ház sem volt még kész, messze nem (hiszen még most, amikor ezt írom sincs).

Ettől függetlenül valójában október 18-19-i hétvégén mi bizony beköltöztünk, és azóta itt élünk. Ez az otthonunk!
Eljött az az ősz, amiben annak a februári víziónak az álma összeért a jelennel, és itt álltunk a dobozokkal teli nappalinkban, magunk is megilletődve, hogy kerülhettünk ebbe a helyzetbe.

Beköltözünk - előfázis

Már napok óta szánom rá magam, hogy leírjam kalandos költözésünk és a házban töltött első időszak élményeit, de valahogy mindig szétcsúsztam. Pedig lassan ideje elkezdeni, mert ott lakunk két héte, nap mint nap történik valami – kihívásokkal teli napok közt fészkelünk és az egész egyáltalán nem úgy alakult, ahogy én még anno, tavasszal képzeltem illetve azóta is élt bennem egy romantikus, úgy tűnik irreális kép erről...

Pink Fog. Valahogy úgy gondoltam, hogy a ház, az új Fészek legkésőbb a szerződési határidőre (október 15., a születésnapom) elkészül (mivel a kivitelező folyton emlegette, hogy „ó, hát addigra bőven, sőt már szeptemberben”): kulcsot kapunk a kapuhoz, a bejárati ajtóhoz és kitárjuk a szép, takarított, kifestett, csinos kis házunkat, megjövünk a teherautóval bepakolunk és bár még napokig, hetekig dobozokat bontunk, meg bútort szerelünk, de nagyjából minden szép és jó lesz. Boldogság.
Ilyennek reméltem. Nem így lett.

Welcome in the Real World. Mivel már szeptemberi befejezést is beígértek nekünk, bátran számoltam az októberi határidővel, lévén még tartalék is van benne. A költözés hetének (hétvégére szerveztük, péntek-szombatra) hétfőjén nem csak látogatni mentünk már, hanem úgy gondoltuk, az utolsó napokban – mert a ház egyáltalán nem volt kész, kritikus dolgok hiányoztak még – inkább kint leszünk és felügyeljük mi történik. A „vizes majd hétfőn-kedden feldobál mindent”- ez volt a terv. A hét úgy kezdődött, hogy kiderült, nem lehet a kiépített és befalazott, burkolt helyre/kiállásokra illeszteni a megvásárolt vécéket és bidét. A bűnöst most ne firtassuk, de a megoldás keresése elég sürgető volt, nehéz egy házban úgy lakni, hogy nem lehet alapvető szükségleteket megoldani… Sajnos leghamarabb csütörtök-péntekre volt esély ennek a megoldására… de erről már írtam.

És amikor írtam aggódtam, hogy nem érjük el az asztalost. Meg is volt ennek az oka, kórházba került és ha minden igaz még most is ott van szegény. Szóval nincs konyhám, azóta sem és ez mint később kiderült, talán nem is baj...

Igen ám, de a már leszervezett megbízás szerint a kisebb vagyont érő konyhagépeket kiszállították, és én kint akartam aludni a szülinapomon a házban a kincsecskéimmel, mert a riasztó rendszer sem volt még éles akkor. No de vécé nélkül?! Ajajajjajj!
Így aztán mi lett az én kis szülinapi ajándékom?! Hogy a kicsi párom aludt kettőt is a házban toilet nélkül, így nem paráztam annyira egy esetleges betörés hatásai miatt... én pedig otthon a kis panel lakásban, dobozok között, költözésre készülve, magányosan.

Folyt.köv.

Alkotni jó!

Jó reggelt! :)
A gyors reggeli takarítás után halacskák lakkozásával kezdtem a napot. Kortyolgatva a forró zöld teám, kenegetem a kék halakat és tervezem, milyen is legyen majd a nyaklánc, amire kerülnek. Szól a rádió, friss levegő árad be, a Lencsi vadul vizet kortyol... Imádom ezt a reggelt!

Tegnap este fél tízkor még apró szivecskéket gyártottam, mert annyira tetszett, ahogy azt a néhányat, ami volt a kisült sünik mellé szórtam, és úgy fotóztam le őket. A képen még nincsenek lakkozva, de este ezt is megcsináltam gyorsan, így ma már háromszor ennyi szívvel is készülhet a fotó. :)

Nap mint nap készülök az Etsy boltom nyitására, csak még várok a bankkártyámra. Nem baj, addig is alaposan körbe tudok járni, és előkészíteni mindent! Izgi! :)
A másik, magamnak-alkotós projektem, hogy készítem Zelk Zoltán: A három nyúl című versének "illusztrációját", levegőn száradó gyurmából. Mivel "csak nekem" készül, bőven van idő vele szutymorogni. Kell is, sokat kell várni a fázisokra. Az első lépésben volt a formázás ebből a ragacsos, puha, agyagszerű anyagból, egy darabból - elemeket nem lehet illeszteni, mert ez az anyag nem tapad! Aztán egy nap száradás, majd alapozás, aztán pihi, majd első festés, pihi, második...
És még erdőt, környezetet is szeretnék hozzájuk. Szórakoztat nagyon! Majd mutatom ha kész, de lehet nyár közepe lesz addigra. Addig is az alvó három nyulak:

"Ezalatt a nyusziházban, fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben..."

Teknősök érkeznek...

Arra gondoltam, leírom a mai napomat, persze nem minden részlettel, mert az lehetetlen, de szeretnék rá emlékezni...
Reggeli után, a kávémat hürbölgetve elkezdtem a főzős blogomat piszkálgatni, mert mostanában megint írok rá és tegnap este észrevettem, hogy mobilon bizony gyatrán néz ki. Ezért szerettem volna keresni egy olyan sablont, ami kezeli a tableten és mobil eszközön való megjelenítést is. Annyira belefeledkeztem ebbe, hogy egészen addig piszmogtam vele, míg teljesen át nem alakítottam.

Anyuci üzenetére eszméltem, szerencsére ma - pont ahogy terveztem - a 71. születése napján megkapta az üdvözlő lapomat. A köszöntést már megtartottuk, de mindenképpen szeretem volna neki pont ezen a napon is örömet okozni és nem csak telefonhívással. Szerencsére sikerült! ♥ Isten éltesse!

Ezután nekiláttam a már hetek óta húzódó, egyre nagyobb szabású projektemnek...

Elővettem a teknőskéimet. Még anno a diók óvatos törésével kezdődött... aztán a héj megfestésével és dekorálásával. Ebből akartam szélkelepet készíteni, de megihlettek és inkább filc teknősöket terveztem a "páncélokhoz". Elég nehéz munka ez a kezemmel, főleg a vékony cérnás dolgok, ezért nagyjából napi egy teknőcönként haladtam...

Bár itt még nem is örökítettem meg, elkészült az alkotó kuckóm, de ma valahogy nem volt jó a fény, ezért az asztalt átvittem az ablakhoz és pont befért a szekreter és a lényes szekrény közé!  Juhúúú, jól jön ez majd még!

A lányok persze gyanakodva néztek... azt hiszem ma kevesebbet aludtak napközben, mint máskor, főleg mert a tabletemről rádiót is hallgattam. A képen is csak Wombi van, mert Lencsi elbújt inkább a házba...

Már a koradélutáni kávémat készítettem be, mire kész volt az összes teki és nekiláttam a halacskák kivágásának és a szemük felvarrásának.
Szerencsére a faágat már napokkal ezelőtt megfestettem...

Arra gondoltam, eszem egy almát. No erre persze rögtön megjelentek azok az érzékeny orrok a rácsnál és érdeklődő nyirpogások is elhangzottak. Nem vagyok szívtelen, adtam a csajoknak és Nyüzsinek is a gyümölcsömből...

Elkészültem az összes halacskával is, úgy hogy mindkét oldalon van szemük, hátha forogni fog ez az izé... Tipródtam mit kéne még rátenni és mégis hogyan applikáljam fel az egészet az ágra. Nem is szólva az egyensúlyról, mert nem lenne szerencsés ha mindenki bezúgna az egyik oldalára...

Kiválogattam színes gyöngyöket, amiket úgy gondolok, illenek majd a lógókra és nekiálltam a fűzésnek. Többször le- és felfűztem mindenfélét, rápróbáltam az ágra. Azt hittem már jó, de mégsem... szóval bizony beesteledett, mire nagyjából megvolt, hogyan fogom én ezt kivitelezni.

Nyüzsi persze nagyjából az egészet átaludta. Őt nem zavarta a zene és a motoszkálásom sem, edzett már. ♥

Mivel már nem is igazán láttam, mire felleltem a 6 mm-es drótot és kialakítottam a technikát, a majd lelógó dolgok felakasztására, úgy döntöttem, inkább holnapra hagyom az egyensúlyozást, mert nem láttam túl jól ebben a fényben.

A frissen sült kenyér illata (közben készítettem ebédet és estére kenyeret) belengte a lakást, én pedig a szoba visszarendezése előtt még ellegeltettem a szemem kicsit a kuckómon és azt hiszem, holnap is így fogom használni, mert jól kézreálltak a szekreterre pakolt dolgok.
Remélem, már a hajrában vagyok ezzel a projekttel és bármi is sül ki belőle, a készítése közben nagyon jól szórakoztam. :)

Needed

Mindenek előtt jó lenne egy új bal kéz, no és egy teljes jobb kar.
Esetleg, ha ez nem lehetséges, akkor jó, szedem a bogyókat, ám ebben az esetben határozottan jól jönne egy másik gyomor, vagy teljes emésztőrendszer-felújítás, garanciával. (Három követelmény van: működjön, ne fájjon és ne legyen bibis).
Enibádi?

Furcsa karcolat

Olyan, mintha lemaradnék magamtól. Annyira sokat élek, hogy nem jut időm írni; meg-, fel- lejegyezni.
Különös ez, főleg nekem, a grafománnak...

Persze marad számos lenyomat; főleg a fejemben, a lelkemben, no meg karcolatok a füzetemben, képek a telefonomban, sőt olykor a fényképezőgép memóriakártyáján is, ha magammal cipeltem a kütyüt.

Vajon lesz időm mindezt egyszer elrendezgetni, bárhol?!

Csak  mert most úgy érezem, még arra sincs időm, hogy megtegyem ezt magamban. Rohan minden.
Annyira sok impulzus jön, hogy tán még megélni sincs időm, nem még, hogy feldolgozni.
Jó (és nem jó) volt sok dolog. De nem írtam le. Se ide, se máshova. Pedig vágyom rá. Tényleg. Csak hiányzik például az idő, az erő a kézbe vagy valami más.

Jó volt ma "egyedül" a piacon; beszélgetni a kofákkal, Emberekkel, megismerni életeket... De aztán rohantam a bevásárlással haza és utána a cégcsoportos rendezvényre. Ne érts félre olvasóm, nem volt teher. Csak gyors. (Hogyan kéne adagio-ba váltani?!)

Különleges, értékes élmény látni a kollégákat másként; versengeni, izgulni, harcolni, drukkolni, gyermeküket ölelni, gondtalan nevetni, levest kanalazni, egymást szeretni.
Mégis... ezen az önfeledt hétvégi rendezvényen is a jövő hét teendőiről is beszéltünk a Főnökkel...

Olykor ijesztően összemosódik a múlt, a jelen, a jövő (amit még ide is hívunk, tudatosan - de erről most nem írok). Kapuk nyílnak és zárulnak, közben pergenek törékeny kis órámban a homokszemek, csontjaim mállanak bennem, telik evilági életem, és csak remélem - értékesen.
Egyszer már behúztam, azt hiszem megint kéne - a FÉK-et.
De könyörgöm, hogyan húzzak be bármit, amikor éppen folyóként ömlök a tengerbe?!

Elkészült

Filc, gombok és hímzés

Már teljesen elraboltak az ufók. Vagy valami ilyesmi.
Egyre csökken itthon a számítógép előtt töltött időm (zenét is általában a tabletről hallgatok), és átkuckóztam a "kreatív-szobába". Ha csak tehetem horgolgatok, új mintákat tanulok, és filc dolgokat tervezek, találok ki.
Ma nekiláttam készíteni egy telefontartót.
Az első, így biztos lesznek vele gondok, és majd most kitapasztalom, mit és hogyan praktikus csinálni, de valahogy el kell kezdeni.
Talán jó lenne neki bélés... még nem tudom, hiszen nincs kész. Igyekszem szépen eldolgozni. Élvezem, érdekes. Az erős színek használata is mókás. Vidám.
Olyan tavaszt váró, napsugaras.
A hangulatot külön feldobja, hogy ilyenkor, délután, besüt abba a szobába a nap és a lányomtól kapott jácint illata valósággal cirógat. Mosolygok.

Kicsit tavasz

Kaptam a Kedvestől virágot.
Olyan helyes ebben a kis dézsában!
Még illata is van (olyan aprócska, mint ő). Kicsit beköltözött most hozzánk a tavasz...

Igaz, odakint még nem is volt tél, néha bepróbálkozik, nem sok sikerrel.
Egyetlen kristályos hóeséssel büszkélkedhet az utóbbi hónapokban.
Vajon jön még nagy hideg? hófehér téli álom?

Vagy nemsokára kitavaszodik?

Vidám reggel

Lassan dél, éhen halok... Emberem még az ágyban...
Leugrottam hát a kis boltba.
Szeretem, mert jó fejek az eladók, családias a hangulat, no meg, nem utolsó sorban minden van, ami SOS kellhet, és csak két lépcsőháznyit kell menni.
Ma reggel lassan közelítettem, a viszonylag hangos zene, és a kihangzó énekszó miatt. (Bár nem lepett meg.)
Az eladó fennhangon énekelt - The Beloved: Sweet Harmony - és funky-dancelt a pult mögött.
Bírom őt, mindig vidám, jó humora van. Mivel ismer minket (olykor életem párja vokálozik neki este, amikor beugrunk), amíg tipródtam, mit is vegyek, nyomta tovább a showt. :D

The Beloved - Sweet Harmony

Aztán emeltebb hangerővel igyekeztem kérni a reggelinek valót, ő közben csibészes mosollyal énekelt tovább, és persze kiszolgált,  majd kifejtette, miért is volt fantasztikus ez a klip, amiben először voltak láthatók meztelen emberek (nem is igazából azok, de az most mindegy) a nyolcvanas években.
Aztán együtt átballagtunk a kis zöldségboltba, ahol a répa, gomba, banán, paradicsom, hagyma stb. mellett kissé különös árut is felfedeztem.
Halkan, szinte pironkodva kérdeztem, miért is árulnak itt rózsafüzéreket...
- Hát nem tudtad, hogy ez most a trend ?! - nézett rám értetlenül.
- Mármint zöldségesnél rózsafüzért árulni? - kérdeztem vissza.
- Dehogy! - nevetett. - Minden fiatal keresztet hord, nézd csak meg. Miért ne árulnék?

És tényleg. Miért ne árulna...

Vidáman indult ez a reggel.
Most megyek falatozni - vajas kiflit, finom kávét, céklát...
Jó reggelt Világ!

2011 utolsó napja - offline

Tegnap offline napot tartottam.
Nem volt könnyű ez az év, bár ez a blogomon persze nem látszik, nem szeretek ide nyifogni, igaz, az egészséggel kapcsolatos dolgokat olykor kiírom, de munkahelyi, és egyéb lelki nyomorokat nem szoktam.
Sajnos, lett volna mit, de igyekszem azért az élet pozitív oldalát látni, és annak örülni.
Az év utolsó napján megajándékoztam magam, és offline napot tartottam: azaz nem kapcsoltam be a számítógépet, semmilyen módon nem kapcsolódtam internetre, kikapcsoltam a telefonokat, és a híreket sem néztem a tévében.
Délelőtt egy takaróba csavartam magam, és az imádott hunyor-zöld szobánkban a radiátor elé kuckóztam, magam köré pakolva a karácsonyra kapott könyvkupacot, a "téli szünet"-re beszerzett és még elő sem vett újságokat, magazinokat, a füzetecskéimet. Bekapcsoltam az egyik kedvenc, régen látott filmem és szüttyögtem. Csodás volt!
Aztán finom ebédet készítettünk (délután négy körül :D), bujsziztam a páromhoz, nyusziztam, végig néztük a tévé rémes szilveszteri műsorkínálatát és itt-ott sokkolodóva elakadtunk - sokat beszélgettünk.
Most végre megkóstoltuk az évek óta tervezett pezsgős koktélt, a kir royalt. Finom!
A külvilágot lehetőségeim szerint kizáró, csodás nap volt.
Évente legalább egy ilyen jó lenne, annyira más így a világ, az élet!
(Minden bizonnyal tévé nélkül még jobb, csak ez most nem sikerült - nem is volt cél.)

Remélem mindenkinek úgy telt 2011 utolsó napja, amilyennek szerette volna!
(Nekem igen, köszönöm.)

Boldog Új Évet Mindenkinek!

Csak pozitívan

forrás: whole living

Érdekes, hogy minden évben ebben az időszakban kapom talán a legnagyobb próbatételeket.
Gyerekként úgy éltem meg a karácsonyt, mint a szeretet, a béke, a család, az otthon melegének időszakát.
Amióta "felnőttem", egészen másként van. Ilyenkor érkezik a legtöbb gond, feladat, kihívás és pofon, és a mérleg másik serpenyőjében sokkal kevesebb a fent leírt, gyermekként megélt élmények sora (persze tudom, elvileg a súlya jóval nagyobb).
Igyekszem tanulni, és fejlődni belőle, próbálom keresni a pozitív oldalát (Jó volt ez a whole living cikk.), de bevallom, olykor mocsok nehéz.
Most úgy érzem, legjobb lenne jövőre passzolni a Karácsonyt, elutazni egy hétre a hegyek közé, valami nyugis helyre, a párommal, könyvekkel és fényképezőgéppel, de szigorúan kütyük, azaz tabletek, laptopok, telefonok, internet nélkül. Ez lenne az igazi ajándék, mást nem is kérnék.

Pedig lassan elérek oda, hogy életem céljai elérhető távolságba kerüljenek, nem kéne hagynom, hogy ezek a (gondolom főleg bennem fakadó) próbák visszalökjenek, mert ilyenkor úgy érzem, kettőt lépek előre, hármat vissza.
Vettem is sok okosságot, olyan leszek mint a kiskakas,a mesében, csak én a tudást szeretném felszívni. Tanulok, szinte naponta, amennyi fér, mert ez a vas- és oxigénhiány azért nem tesz jót, de remélem abból, ami bejut marad is.
Elő is veszem a karácsonyi meglepi könyveim egyikét, ez most jó lesz (Hidak egymáshoz).

Közelgés és diagnózis

Még 2 nap (ha a mai ér), és itt Karácsony. Aú! ...
Rájöttem, legkönnyebb Anyunak, a Lányomnak és a Nyúlnak ajándékot venni, hihi.

Ja és közben lett, azaz van diagnózisom, aminek örülünk és nem örülünk is.
Egyelőre úgy tűnik nincs autoimmun betegségem (Hurrá!), de valami bent (értsd bennem) lakó úgy döntött, tök jó ötlet ráhúzódni az izületeimre, és ha már arra járt, "megrágcsálta" (erózionálta) a csontjaimat is itt-ott.
Na, például ezért fájnak annyira mocsokul, a sokizületi gyulladás mellett ez még úgy rátesz egy lapátkával.
Most antibiotikum bombázzák a nem baktérium, nem vírus, hanem közteméretű valamit (kórokozó). Majd elalszom ettől a gyógyszeres lórúgástól, és a fájdalom egyelőre nem enyhül.
Ezt követően (minimum 3 hét antibiotikum szőnyegbombázás lesz) elvileg, amit lehet majd rehabilitálnak.
Mondjuk a professzor elmondása szerint az erozionált csontokat pont nem lehet. Ezt megnyertem. Kivájtak, mint víz a követ. Akár szép is lehetek ott bent. Kár, hogy fáj.

Karc(o)lat

Fáj a kezem. Ma volt sok minden, de csak karcolatot vagyok képes írni.

Anyu túl a tükrözésen és a borsónyi polip likvidálásán.
Beszélgettünk, jó volt. Jobbulást remélek, hiszek.

A munkahelyemen mondhatni egyedi Mikulás party volt - részemről még feldolgozás alatt.

A vérem mintájából mért adatokért ma nem volt sem időm, sem merszem elmenni. Adtam magamnak egy nap haladékot. Holnap reggel benézek érte (azt hiszem).

Este Apucit megköszöntöttem (Miklós!), nem bíztam a véletlenre, maradtam az Unicumnál. Kár, hogy nem koccinthattunk...
Ha meg már ott voltam, persze hogy vittem a "kicsi fiamnak" is mikulás-ajándékot.

Most pedig sorozatokat fogok nézni bután, a kezeimet dédelgetve, no meg késszúrásokattűrve, amit ugye, "azokon a piros betűs napokon", orvosi javaslatra, meg kéne szoknom.
Nekem ne mondja senki, hogy nem próbálom.

...end of line...

Kismadár

Hazaértünk. Leírtam az álmom, most regenerálódom, meg kéne sütni a sütiparty kekszek második felét... úgy érzem, nincs ma hozzá erőm.
Nem aludtam jól (lassan megszokom), bár a párom hajnali hozzám kifliződése jól esett nagyon. Aztán a fura álom a nyulakkal után, inkább ébren maradtam. Úgyis aprózgattam Anyucinak a befőttet, kompótot, hogy könnyen tudjon majd falatkákat enni, ha megkívánja... Leszűrtem a leveséről a zsírt, ellenőriztem, nem felejtek-e el valamit.
Közeledett a "muszáj felkelni már"-időpont, elkezdtem készíteni a páromnak a ham & eggs-ét, hogy jól induljon a reggel, meg úgyis tudtam, ki tudja mikor aznap eszünk újra.

forrás: Amazing Paper

Anyuci nincs jól. Látom.
Persze ésszel értem én, hogy hurrá, mert már eszeget, megkíván dolgokat, éhes és jajjdejó, hogy megszűntek (úgy tűnik) a csúnya tünetek, de nagyon le van fogyva... nem csak a teste.
Olyan mintha egy apró, ijedt, fázós kismadár lenne, holott máskor, ha nem is szárnyaló, "mindenható" sas már, de legalább aranyos rigó.

Hallgattam őt, néztem meggyötört kezét, simogattam finom bőrét, aggódva figyeltem, ahogy formálja, olykor keresi a szavakat, gondolatokat bogozva fogja homlokát, vagy dörzsöli szemét.

Most magam sem találom a szavakat. Legszivesebben felkapnám, napra, zöldmezőre, vidám dalba vinném, táncolni hívnám, égbe emelném, szellővel csiklandoznám.

Beszéltem az orvossal... kedd délután, egy vizsgálat után többet tudunk.
Most még igazán semmit, de legalább kap infúziót, figyelnek rá, és a pici lelke, most öröm-rebbent, hogy vele voltam. Porszem.

Megcsavarodott bennem valami, amit csak ő cirmolhat ki.

Egy szó...

Csak ennyit üzenek a sok-sok mindenkinek, aki ma törődött velem, kedves volt, figyelemre méltatott, toleráns volt velem, segített, rám mosolygott, átölelt, megértett...

KÖSZI

Remegés és szökőár

Nem tudom mi van velem, reggel úgy remegtem, mint a nyárfalevél - kezem, lábam. Aztán enyhült a végtagokon, és már "csak" a mellkasomban remegtem.
Nem mertem így bemenni dolgozni, olyan "teljesen kivagyok" érzés volt.
Pedig még front sincs. A vérnyomásom sem volt rossz, annyira.
Csak valahogy úgy sok minden zűrlik - a hétvégi a vacsora, a hétfői nagyon-korán-kelés, hogy beérjek az ORFI ambulancia vérvételére a keze(i)m (sőt, a bal lábam is) miatt, a megint jön a vashiány-kontrol, pénzügy izék, munkahelyi dolgok, és még hosszan sorolhatnám mennyi dolog karistolja a lelkem.

Aztán késő-délutánra az is kiderült, hogy Anyuci, aki méhány hete már betegeskedi, és nagyon sokat fogyott, kórházba került - nem merem mondani, hogy végre, mert nem törődnek vele, pedig rettenetesen érzi magát - és tehetetlennek érzem magam, pedig ha kell, még ORDIBÁLNI is lemennék, megtennék / odaadnék bármit, hogy jobban legyen, hogy tudjon, szeressen és vágyjon örömmel élni.

Ehelyett itt ülök, várok, majd alszom (ha tudok), és a sok-sok dolog meg hömpölyög, mint a szökőár, sodor és örülök, ha néha - véletlenül? - a fejem (szám) kiér belőle, és kapok levegőt.