Egy év telt el azóta, hogy érkezett az a telefonhívás, amit sehogysem akartam felvenni. Tudtam miért csörög és azt is hogy le kell ülnöm, kapaszkodnom és erősnek lennem, amikor felveszem. Leültem, kapaszkodtam és nem voltam erős, amikor a hang a telefonban azt mondta, hogy az édesanyám már nem él.
Egy éve már...
Nincs nap, hogy ne gondolnék rád - napsugaras szeretettel, fájó hiánnyal, adni vágyással, cirmolási igénnyel vagy ezer más apró és mégis oly fontos indokkal.
Hiányzol. Mindig is fogsz. De nem vagyok anyátlan, hisz itt élsz bennem, érezlek - mindig. Túléltem a nyarat, az első félévet és idén már el tudtam rendezni a régi képeket, emlékeket. Fájtak, de a könnyek mellé mosolyt is csaltak az arcomra.
Csodáltalak a képen, amin tündéri, gyönyörűséges baba vagy. Nem is értem, miért nem mutattad sosem. És valahogy azt sem tudtam, hogy Anna a második neved, pedig olyan szép és milyen furcsa, de mindig is szerettem volna, hogy ha lett volna még egy lányom, akkor Anna legyen a neve. Érdekes...
Annyi albumot készítettél: képekkel, utazási naplókat képeslapokkal és apró kincsekkel, a leveleimet és kinyomtatott blogbejegyzéseimet is gyűjtötted, s megőriztél mindent, amit valaha készítettem vagy küldtem neked. Csodálatos!
Szeretlek, Anyu!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése