Szomorú évforduló

Egy éve már...

Egy év telt el azóta, hogy érkezett az a telefonhívás, amit sehogysem akartam felvenni. Tudtam miért csörög és azt is hogy le kell ülnöm, kapaszkodnom és erősnek lennem, amikor felveszem. Leültem, kapaszkodtam és nem voltam erős, amikor a hang a telefonban azt mondta, hogy az édesanyám már nem él.

Egy éve már...

Nincs nap, hogy ne gondolnék rád - napsugaras szeretettel, fájó hiánnyal, adni vágyással, cirmolási igénnyel vagy ezer más apró és mégis oly fontos indokkal.

Hiányzol. Mindig is fogsz. De nem vagyok anyátlan, hisz itt élsz bennem, érezlek - mindig. Túléltem a nyarat, az első félévet és idén már el tudtam rendezni a régi képeket, emlékeket. Fájtak, de a könnyek mellé mosolyt is csaltak az arcomra.
Csodáltalak a képen, amin tündéri, gyönyörűséges baba vagy. Nem is értem, miért nem mutattad sosem. És valahogy azt sem tudtam, hogy Anna a második neved, pedig olyan szép és milyen furcsa, de mindig is szerettem volna, hogy ha lett volna még egy lányom, akkor Anna legyen a neve. Érdekes...

Annyi albumot készítettél: képekkel, utazási naplókat képeslapokkal és apró kincsekkel, a leveleimet és kinyomtatott blogbejegyzéseimet is gyűjtötted, s megőriztél mindent, amit valaha készítettem vagy küldtem neked. Csodálatos!

Szeretlek, Anyu!

hiány

Már lett volna névnapja, már lett volna születésnapja és persze sok-sok csak úgy velem lenni nap. De nincs itt, nincs már velem... köztünk. Elment. Nem tudom hova, de biztosan várták és hiányzott oda, mert ő jó lélek és nekem még itt is nagyon kéne. De hát önző dög vagyok és úgyis mindegy, mert nincs ráhatásom erre már.

Jönnek a hivatalos papírok, még mindig, az adó a házra, ami szinte eladhatatlan és sosem kötődtem hozzá. Fizetem, persze, ezt is. Felkavart emlékek, jajj még mindig kéne menni és pakolni, de ilyenkor lomha leszek és halogató, úgy érzem nem bírom ki.

Annyira hiányzik. Fáj ez a hiány, nagyon.

Szeretlek, Anyu

Tipródás

Azon gondolkodtam, hogy lehet "össze kéne költözni" a blogjaimmal. De lehet hogy nem, nem tudom. Bizonytalan vagyok, vagy mégsem?!

Van ez (a Ficsergő), a naplós dolog - ez nekem az "igazi" webnapló.
Van a főzős (a Sufonesza) - inkább családi szakácskönyv a neten, sosem szántam világhódító gasztroblognak.
Van még a kreatívos - amivel sehogy sem haladok, mert próbáltam angolra, de az meg nehéz, akadozós. Voltak terveim vele, illetve valójában olyanok, amihez ez kapcsolódott, de egyelőre nem jöttek össze (kézműveskedés és Etsy bolt).
... és van még egy ami zárt.

Tipródom. Azon is hogy "összeköltözés" a jó, vagy a "régiek" elhagyása és egy teljesen új indítása. Vagy az hogy keresztbe átadjam a bejegyzéseket (tehát ha például írok a Sufoneszán, akkor ide is tegyek róla kis bejegyzést?). Na de egy kézműves, angol dologgal már nem ilyen egyszerű. Bár akkor lehetne itt a Ficsergőn a magyar. %)

Közben meg annyit téma gyűlt össze, le kéne jegyezni magamnak ide, és talán van aki olvassa is. Mentem is a fényképeket sorra, hiszen állandóan fotózok, csak a vége mindig az, hogy este kidőlök és elalszom (vagy nyifogok, sirdogálok, mikor mi). Persze ha tudnám mit akarok magammal kezdeni, akkor sokkal könnyebb lenne dönteni.
Legalább az Instagrammon nagyjából folyamatos a jelenlétem és figyelek a sok követett emberkére is - imádom! ♥

Anyu halála után vettem meg a könyvet és haladgatok (tényleg nagyon csak "gatok") az "Ennél zöldebb" feladatokkal. Amikor rászánom az időt, a helyet és a teret, nagyon élvezem. Valóban magamra szánt idő (általában egy finom teával, halk szeretem-zenével).
Hátha jó lesz valamire - végülis magammal "dolgozom" magamon.
Tapasztalatnak mindenképpen hasznos és értékes!

Addig is talán majd adok már életjelet itt a blogon és tulajdonképpen egész jó sebességnek veszem ezt, ahhoz képest, amit átéltem az elmúlt időszakban.
Anyucit még csak hat napja helyeztük végső nyugalomba és bár a "temetés" hozott egyfajta megnyugvást, mégis rohamokban tör rám az Anya-hiány: hallani szeretném (akarom!) a hangját, ölelni őt, puszilva érezni a selymes bőrét, az illatát (igazából még érzem, bármikor, bárhol), simogatni a kezét, a fejét, megnyugtatni őt és magamat...
A "kisgyerek" önző, akaratos szükség-vágyai.
De már nem lehet. :(

Leírt fájdalom

Az előző bejegyzéssel kicsit kiemeltem a fejem az árban, levegőt venni. Azt hittem jobb lesz vagy nem is tudom mit reméltem. Hiába.

Meghalt az anyukám 2015. február 1-én, vasárnap este.

Leírhatatlan, amit érzek, amit átélek, amit átéltünk együtt, mégis ez egy webes napló, amit ráadásul mindig Anyu miatt is írtam... Leírom hát, ami sikerül, a könnyekkel küzdve.
Már több mint kilencvenhat órája nem él az édesanyám.
Leírom és már bőgök is. Gondolom ez még egy ideig így lesz. Nem akartam elhinni, elfogadni, azt reméltem, hogy amikor kedden bemegyünk a kórházba, ott fekszik majd és mindaz, amit a telefonban mondtak egy nagyon rossz "vicc" lesz. De nem. Kaptam papírokat és egy zsákot a holmikkal. Anyu pedig sehol...

Szeretlek, Anyu! Remélem megtaláltad a békét és a nyugalmat, amire annyira vágytál már!
Köszönöm, hogy élek.

Szia 2015!

B.Ú.É.K!

Most csak így, egyszerűen. Témám van, tengernyi, de nincs kedvem írni. Anyuci nagyon beteg, nagyon sovány, nagyon lélekcsavaró amin keresztül megyünk és nem tudok írni a szépségekről és örömekről meg a fájókról sem...
Majd jövök. Most még marad a csend. Azért szia, 2015!

Pánik hangulatban

Holnap szülinapom van. Talán a legstresszesebb lesz valaha... még nem tudom.
Ez a hét eléggé rémesen indult, az biztos. Hétfőn csúcsosodtak az események, hiszen rengeteg dolog csúszásban van, de közben legalább remek tempóban halad a tető(tér) szigetelése.
Megérkezett a vizes és az egyébként általa csinosan előkészített, burkolt és falazott stb. kiállásokhoz akarta kötni a vécéket. Mint kiderült, nem lehet. Sok telefon, pánik, kedves és kevésbé kedves érdeklődés után kiderült, nem vele van a gond, hanem tényleg nem lehet megvalósítani, az egész keretet lejjebb kell vinni és másik csövet is kell rendelni.
A burkolót a szállító és a kivitelező együttes erővel s.o.s. kihívta, aki aztán a néhány hete elkészült munkáját, a teljes tartály beépítést szétverte. :/
A "hétfő-kedd kész lesz minden vizes dolog" helyett most nincs vécé, és nem is lesz csütörtök előtt. Pedig holnap kint akartam/tunk aludni - egyéb okokból. Kell. Ennek ellenére is. Kellemetlen.

Plusz. Ma voltunk esszenciális kiegészítőket vásárolni a konyhához és hívtuk az asztalost, többször. De nem értük el. Pedig elvileg holnap jön konyhát építeni. Furcsa, hogy nem egyeztetett időpontot ma, se semmi.
Aggódom. Nagyon.

Péntek-szombat költözünk...

Felfoghatatlanság

Tudom én, hogy ez az élet rendje, és el kell fogadni - de ilyenkor valahogy akkor is, felfoghatatlan.
Nincs egy hete még, hogy simogattam a fejét, próbáltam megérteni a már akkor is nehezen formált szavait, aggódtam a köhögése miatt és biztattam, ne csak iszogasson, egyen is, hogy erőre kapjon. Láttam, hogy fárad, akadt fájdalom is, de élt a vágy: hazamenni, megint úgy lenni mint régen, otthon. De nem vihettük haza, hisz lábra sem tudott állni hetek óta...

Aztán tegnap hajnalban már nem volt velünk, a teste feladta, s a lélek hiába maradt volna tán.
Ma pedig az ügyintézés, rohangálás szinte felfoghatatlan, sodró forgatagában, mintha megállt volna az idő, ahogy a patológia kórboncnoka - a második találkozás alkalmával - számomra érthetetlen módon elemezte a szíve és tüdeje állapotát, a halál okát és elkerülhetetlenségét. Igazán fel sem fogtam mit beszél. Egy szervi rendszer működését magyarázta és hogy miért lehetetlenedett el a létezés. A testé.
És értem én, eljött az idő, 85 éves volt, szép kor, persze... de akkor is, nekem még, bennem még itt van.
Pityeregtem - nem szoktam - kicsit oldódott is talán a bánat, de mégsem fogom fel, nem akarom elhinni, hogy már nem fogom hallani a hangját, nem ölel át és nem lapogatja a maga módján, kedvesen a hátam, nem aggódik értem, nem ad kért és kéretlen tanácsokat, nem néz mindenttudóan rám szótlanul, mosolyogva és nem ad simit és puszit az Anyukámnak...

Nem először találkozom a gyásszal, mégis keresem a szavakat. Eddig le sem írtam ilyesmit publikusan, de valahogy most jól esik.
Elfér. Nem segít, nem árt.
Csak néhány mondat egy virtuális tér betűhalmazaiban.

Orvosnál, de nem velem

Ma Aput vittem kardiológiai kontrollra. Már egy ideje nem merem elengedni egyedül, félek, hogy elesik - annyira bizonytalanul lép, a lépcsőn is oly ingatagon halad, mindig rettegek, elesik, összetöri magát. Így aztán évente kétszer együtt megyünk vissza a Kariológiai Intézetbe (döbbenetes, de már hét éve volt a szívbillentyű műtét),  az én autómmal szállítom (WagonR+), mert szereti, hogy magas, könnyen ki-beszáll belőle.
Kicsit olyan, mint amikor az ovis gyerekeimmel mentem orvoshoz... viszek neki inni, szendvicset készítek és gyümölcsöt, mert egyfajta "tábor" ez, mindegy mikor megyünk, sajnos nem lehet kiszámítani, meddig kell ott várakozni.

A dolog legnehezebb része sajnos az, hogy nem tudunk igazán beszélgetni, mert Apu nem hall engem. Az én hangszínem sem normál hangerővel, sem hangosan (mármint a tőlem telhető és vállalható - értsd nem kiabálásnak vagy ordításnak szánt kommunikáció - leghangosabban) nem érti, amit mondok. Ha nagyon igyekszünk és szinte a füléhez hajolok (amin ott csüng a dizájnos és döbbenetesen drága, mégis értéktelen hallókészülék), akkor tudok néha információt bejuttatni, de beszélgetéseink mégis inkább olyanok, mint az álom és ébrenlét határán megélt víziók - ki tudja mi a valós belőle, és mi kitaláció vagy éppen révedezés múltban, jelenben, jövőben... Elveszünk, együtt és külön.

Szerencsére, a vizsgálatok alapján Apu jól van - korához és betegségeihez mérten - nincs ok aggodalomra, ezért majd csak öt hónap múlva kell visszamenni újra. Sajnos, ő ismét elmondta, hogy nem akar már akkor élni - kicsit néha megértem, nem hall jól, nem lát jól, kevés öröm, élmény, egyáltalán inger éri - én pedig azt, hogy nagyon szeretnék neki novemberben, a 80. születésnapjára egy klassz bulit rendezni. Mintha elmosolyodott volna...

Van még hova fejlődni

A tegnap kiszállított ketrec repedt volt. Ennek okán a mai dobozt átvétel előtt felbontottam a futár előtt... Aztán nem vettem át a csomagot, mert ennek a teljes széle le volt törve!
Kicsit elkeseredtem. Nekem mázli, hogy most pont két napig itthon dolgoztam és át tudtam venni ezt a cuccot. De holnap már nem tudom megoldani, így csak pénteken tudom fogadni az újabb szállítási kísérletet.
El vagyok kenődve. Peches vagyok, vagy ez a normális? A feladó szerint amikor indul a csomag minden ép, de a futárok nem figyelnek rá...
A pénteken érkező bugyolálva és fóliázva is lesz. Remélem a legjobbakat!

Búcsú

Az imént csörgött a telefon. Hajnalban történt.
Megint egy baráttal kevesebb... egy jó emberrel kevesebb.
Önző vagyok. Fáj, hogy nem mondja nekem többet: "Életkém", sem a páromnak, hogy "Tesókám", és nem kérdi 'itt van-e a Dúshajú barátom?'.
Hiányozni fogsz Fanyűvő, drága hegyomlásnyi barátom.
Hosszabb életet érdemeltél volna...
Nyugodj békében. Öleljen a Csend.
Lépdelj óvatosan az ezüst ösvényen!

Közelgés és diagnózis

Még 2 nap (ha a mai ér), és itt Karácsony. Aú! ...
Rájöttem, legkönnyebb Anyunak, a Lányomnak és a Nyúlnak ajándékot venni, hihi.

Ja és közben lett, azaz van diagnózisom, aminek örülünk és nem örülünk is.
Egyelőre úgy tűnik nincs autoimmun betegségem (Hurrá!), de valami bent (értsd bennem) lakó úgy döntött, tök jó ötlet ráhúzódni az izületeimre, és ha már arra járt, "megrágcsálta" (erózionálta) a csontjaimat is itt-ott.
Na, például ezért fájnak annyira mocsokul, a sokizületi gyulladás mellett ez még úgy rátesz egy lapátkával.
Most antibiotikum bombázzák a nem baktérium, nem vírus, hanem közteméretű valamit (kórokozó). Majd elalszom ettől a gyógyszeres lórúgástól, és a fájdalom egyelőre nem enyhül.
Ezt követően (minimum 3 hét antibiotikum szőnyegbombázás lesz) elvileg, amit lehet majd rehabilitálnak.
Mondjuk a professzor elmondása szerint az erozionált csontokat pont nem lehet. Ezt megnyertem. Kivájtak, mint víz a követ. Akár szép is lehetek ott bent. Kár, hogy fáj.

Haaaapci

Dagnyos vagyok, és orrhangú. Deb tudob miért, valahogy tegnap azt hiszem megfáztam. Lázam az nincs. Vadul teázom, csak elmúlik...

Tegnap Anyucinál voltunk, vele még csak most Karácsonyoztunk egészségügyi okok miatt (mivel ő asztmás, nem vihettem oda egy felsőlégúti bakteriális fertőzést az ajándékok mellé, meg kellett várni a gyógyulásomat).
Sajnos nem volt vidám a pót-ünnep, a párja kórházba került néhány napja, nagyon gyenge és komoly műtét vár rá... Segítettünk elmenni vásárolni a közeli városba, aztán látogatóba mentünk a kórházba, ahol embertelen körülmények között csodának tűnik, ha bárki meggyógyul...
Aggódunk. :/

1 éve

Ma egy éve halt meg a kicsi drágaságom, a mi kicsilényünk. Helyét a szívünkban azóta sem tudta átvenni senki, és azt hiszem ez így is marad örökre...

Van egy világ...

Van egy világ, ami már hat éve része az életemnek. Igaz, olykor hűtlenül elhagyom az utóbbi két évben, de a napsugaras nyarakat követő, hosszú, téli éjszakákra mindig visszatérek.
Mindig barátok várnak, és nem tagadom, mindig akad ellenség is. A tájakon barangolva ismerős dallamok csendülnek a lelkembe, és még mindig megborzongat valami, ha felkeresem az erdőt, a falut, ahol a druidám megszületett... Akkor még nem is gondoltam volna, hogy valaha megtanulhat majd repülni és szabadon szárnyalhat a fellegek között!

Néhány hete újra kalandozok Azerothban, kicsit emlékezve, kicsit búcsúzva. Mert valami véget ér, és valami elkezdődik. Reng a föld, rettegnek e világ virtuális lakói.
Ha minden igaz, ma ránk zúdul a katasztrófa, és a táj sosem lesz már olyan, mint egykor volt.

A lángok, a felhasadó föld, és a szökőár tönkretesz majd oly sok szép vidéket... Ironforge csarnokában talán már nem gyútjhatunk többé tábortüzet.

Vajon mi lesz a sorsa a kikötőknek?

Lesz még varázslatos táj, vagy csak a pusztulás és kín vár mindenhol?

Csak üldögéltem és merengtem... Várom, és félem ezt az estét. Már nem lesz meg az az általam ismert birodalom, ahol elbújhatok a titkos zugokban, ahol üldögélhetek a kedves sziklám peremén...

Vajon visszatérnek a barátok? Újra vállvetve küzdünk majd?

Vagy sosem ülünk már így együtt, az élet nagy dolgain merengve...

Különös ez a nyugtalanság, és érdekes hogy ennyire hat rám a valós életben is.
De hiszen napok óta harcolunk szinte örökké rengő földön, a hullámokban ránk törő elementálok támadásai ellen, hiába.

Ma a világot visszavonhatatlanul eléri a kataklizma... Furcsa, de számomra megnyugtató gondolat, hogy legalább egy sárkány hozza el...

Hiányos nyaff

Nagyon, nagyon hiányzik ...

Gyász

Tegnap meghalt a nyuszim. Nem tudom szavakkal leírni, amit érzek.
Csak peregnek a könnyeim, mindenről ő jut eszembe, beleszakad a szívem...