Orvosnál, de nem velem

Ma Aput vittem kardiológiai kontrollra. Már egy ideje nem merem elengedni egyedül, félek, hogy elesik - annyira bizonytalanul lép, a lépcsőn is oly ingatagon halad, mindig rettegek, elesik, összetöri magát. Így aztán évente kétszer együtt megyünk vissza a Kariológiai Intézetbe (döbbenetes, de már hét éve volt a szívbillentyű műtét),  az én autómmal szállítom (WagonR+), mert szereti, hogy magas, könnyen ki-beszáll belőle.
Kicsit olyan, mint amikor az ovis gyerekeimmel mentem orvoshoz... viszek neki inni, szendvicset készítek és gyümölcsöt, mert egyfajta "tábor" ez, mindegy mikor megyünk, sajnos nem lehet kiszámítani, meddig kell ott várakozni.

A dolog legnehezebb része sajnos az, hogy nem tudunk igazán beszélgetni, mert Apu nem hall engem. Az én hangszínem sem normál hangerővel, sem hangosan (mármint a tőlem telhető és vállalható - értsd nem kiabálásnak vagy ordításnak szánt kommunikáció - leghangosabban) nem érti, amit mondok. Ha nagyon igyekszünk és szinte a füléhez hajolok (amin ott csüng a dizájnos és döbbenetesen drága, mégis értéktelen hallókészülék), akkor tudok néha információt bejuttatni, de beszélgetéseink mégis inkább olyanok, mint az álom és ébrenlét határán megélt víziók - ki tudja mi a valós belőle, és mi kitaláció vagy éppen révedezés múltban, jelenben, jövőben... Elveszünk, együtt és külön.

Szerencsére, a vizsgálatok alapján Apu jól van - korához és betegségeihez mérten - nincs ok aggodalomra, ezért majd csak öt hónap múlva kell visszamenni újra. Sajnos, ő ismét elmondta, hogy nem akar már akkor élni - kicsit néha megértem, nem hall jól, nem lát jól, kevés öröm, élmény, egyáltalán inger éri - én pedig azt, hogy nagyon szeretnék neki novemberben, a 80. születésnapjára egy klassz bulit rendezni. Mintha elmosolyodott volna...

Kék nyúl a kamrából

Zűrzavaros álommal kezdődött ez a nap. Különös, belvárosi lakásban költöztünk, elvileg nemrég, de nem voltak csomagok vagy ilyesmi, igazán éppen akkor tekintettem meg, mit is vettünk - bejártam a helységeket.
Az egyik szoba kör alakú volt, jó nagy és iszonyat magas. Fent körben. fűzérben ablakok, és "mintha körbe lehetne menni" - korlátot is látni véltam. Aztán valakik (múzeum látogatók?!) tárlatvezetéssel tényleg beballagtak oda, de a vezetőjük gyorsan kiterelte őket onnan, hogy jajj ez már nem kiállítási terület.
Felzaklatott. Mit keresnek idegenek az otthonomban (amiben mellesleg magam is idegennek éreztem magam, egyáltalán nem tetszett a lakás)?!
Aztán találtam egy furcsa (Fringe-t idéző jelenet) kezelés alatt álló, hófehér nyulat, de azt mondták ne foglalkozzak vele, mert úgysem soká él már.
Erre megrémültem, hátperszehogy pátyoltam. Jobban is lett, hamarosan ugrándozott a lakásban és hamar összehaverkodott Nyüzsivel is.

Forrás: brett superstar

A szobák, és minden helység furcsa, öreg hatású és szagú volt, repedések is akadtak, nagyobbak is...
Az egyikből előugrált még egy nyuszi, kölyök, fekete, szemei alatt barna folt (inkább kutyák szoktak ilyen rajzolatúak lenni).
Ő is csatlakozott a boldog nyúl-bandá(m)hoz, én meg kezdtem magam furám érezni.
Aztán a résekből egyre több kisebb-nagyobb nyúl került elő... Besokaltam, és elkezdtem őket kipaterolni (az első három kivételével) a bejárati ajtón (itt derült ki, hogy gangos házban van a lakás), de akkor láttam, hogy a szomszéd néni is nyulakat rámol kifele a lakásából...
Itt már kezdtem "magamból távolodni".
Aztán amikor megláttam a kamra melleti résből kiugró, és szaporán menekülő kék nyulat, ráeszméltem, hogy álmodom.
Felébredtem.
De még most, mikor este leírom is emlékszem a nyulakra, a lakásra, a szagokra, az érzésekre... Fura.