Mindig barátok várnak, és nem tagadom, mindig akad ellenség is. A tájakon barangolva ismerős dallamok csendülnek a lelkembe, és még mindig megborzongat valami, ha felkeresem az erdőt, a falut, ahol a druidám megszületett... Akkor még nem is gondoltam volna, hogy valaha megtanulhat majd repülni és szabadon szárnyalhat a fellegek között!
Néhány hete újra kalandozok Azerothban, kicsit emlékezve, kicsit búcsúzva. Mert valami véget ér, és valami elkezdődik. Reng a föld, rettegnek e világ virtuális lakói.Ha minden igaz, ma ránk zúdul a katasztrófa, és a táj sosem lesz már olyan, mint egykor volt.
A lángok, a felhasadó föld, és a szökőár tönkretesz majd oly sok szép vidéket... Ironforge csarnokában talán már nem gyútjhatunk többé tábortüzet.
Vajon mi lesz a sorsa a kikötőknek?
Lesz még varázslatos táj, vagy csak a pusztulás és kín vár mindenhol?
Csak üldögéltem és merengtem... Várom, és félem ezt az estét. Már nem lesz meg az az általam ismert birodalom, ahol elbújhatok a titkos zugokban, ahol üldögélhetek a kedves sziklám peremén...
Vajon visszatérnek a barátok? Újra vállvetve küzdünk majd?
Vagy sosem ülünk már így együtt, az élet nagy dolgain merengve...
Különös ez a nyugtalanság, és érdekes hogy ennyire hat rám a valós életben is.De hiszen napok óta harcolunk szinte örökké rengő földön, a hullámokban ránk törő elementálok támadásai ellen, hiába.
Ma a világot visszavonhatatlanul eléri a kataklizma... Furcsa, de számomra megnyugtató gondolat, hogy legalább egy sárkány hozza el...
