Furcsa karcolat

Olyan, mintha lemaradnék magamtól. Annyira sokat élek, hogy nem jut időm írni; meg-, fel- lejegyezni.
Különös ez, főleg nekem, a grafománnak...

Persze marad számos lenyomat; főleg a fejemben, a lelkemben, no meg karcolatok a füzetemben, képek a telefonomban, sőt olykor a fényképezőgép memóriakártyáján is, ha magammal cipeltem a kütyüt.

Vajon lesz időm mindezt egyszer elrendezgetni, bárhol?!

Csak  mert most úgy érezem, még arra sincs időm, hogy megtegyem ezt magamban. Rohan minden.
Annyira sok impulzus jön, hogy tán még megélni sincs időm, nem még, hogy feldolgozni.
Jó (és nem jó) volt sok dolog. De nem írtam le. Se ide, se máshova. Pedig vágyom rá. Tényleg. Csak hiányzik például az idő, az erő a kézbe vagy valami más.

Jó volt ma "egyedül" a piacon; beszélgetni a kofákkal, Emberekkel, megismerni életeket... De aztán rohantam a bevásárlással haza és utána a cégcsoportos rendezvényre. Ne érts félre olvasóm, nem volt teher. Csak gyors. (Hogyan kéne adagio-ba váltani?!)

Különleges, értékes élmény látni a kollégákat másként; versengeni, izgulni, harcolni, drukkolni, gyermeküket ölelni, gondtalan nevetni, levest kanalazni, egymást szeretni.
Mégis... ezen az önfeledt hétvégi rendezvényen is a jövő hét teendőiről is beszéltünk a Főnökkel...

Olykor ijesztően összemosódik a múlt, a jelen, a jövő (amit még ide is hívunk, tudatosan - de erről most nem írok). Kapuk nyílnak és zárulnak, közben pergenek törékeny kis órámban a homokszemek, csontjaim mállanak bennem, telik evilági életem, és csak remélem - értékesen.
Egyszer már behúztam, azt hiszem megint kéne - a FÉK-et.
De könyörgöm, hogyan húzzak be bármit, amikor éppen folyóként ömlök a tengerbe?!

Őszt ölelő

Lent voltunk.Csak két nap.
Kincs minden pillanat.

Napsugaras ősz, aranyló fényében búcsúztunk, lassan, lustán, édes szomorúan, tengerkék Balaton, madaraktól zsivajos nádas mellett, fáradtan omló, ezerszínbe öltözött levelek illatával.

Megyünk majd még, füvet ültetni, madárodút kihelyezni, de aludni valószínűleg már nem.

Úgy kortyoltam a ma még nyitva lévő Aranytölcsér fagyizó capuccinóját, mintha az utolsó lenne.
Hisz az is volt! ...ma, ebben a szezonban, ezen a "nyáron".
Nyáron?! De hisz már itt az október!
Bánatra nincs ok, ez a kedvenc hónapom. Ősz lett.
Ezek a nyárbúcsúztatók mégiscsak, olyan másmilyen napok.
Szépen fájósak.

Dédelgetem az elmúlt pillanataimat.
Csak picit.
Szerintem ér.

Szókeresés

Keresem a szavakat. Vannak rá, biztos - csak én még nem találtam meg őket. Azért leírom... ami és amennyi most van.

Tény: sem kritikus, sem zeneértő nem vagyok - csak egy hallgató a sok közül.

Ehét kedden este Karácsony volt nekem. Aputól kaptam a jegyeket még tavaly, Szenteste. Távolinak tűnt akkor az április... örültem, tulajdonképpen az öröm lehetőségének.
Meglepően hamar értek el idáig a napok, egyszercsak április ötödike, majd este is lett.
... arra eszméltem, hogy egy hosszú sor előtt állunk, várva, hogy bejussunk a Dohány utcai zsinagógába... Utat kerestünk a padok között és leültünk a romantikus épület falai közé. Vártunk a "csatára", a zene csodájára.

És jött.
De tényleg.

Amikor megláttam Rhoda Scott mezítlábait a kivetítőn, felrémlett, hogy Apu milyen rajongással ecsetelte anno - amikor én még kislány voltam - , mit tud ez a nő. De vannak zenék, stílusok, amihez be kell érni... így akkor nem fogott meg igazán a zene, csak a cipő nélküli lábak látványa.

2011. április 5-én este kicsit meghaltam, és megszülettem.

Ez a kortalan (emberi években 73 éves) nő, tud valami olyat, amit nevezhetünk akár csodának is. Vagy mondhatnám azt; ő a zene?! ... ő is a zene. Mindenképpen benne van a kupacban, azon kevesek közt, akik dallá tudnak válni.

...és ott van Sarah Morrow is! Jajj de mennyire... basszus!
"Nem is szeretem a trombitát!" - gondoltam a koncerten, de azóta tudom, pozan azaz harsona az, nem is trombita.
És de, szeretem.
Legalábbis, ha Sarah Morrow szólaltatja meg ezt a rézfúvós hangszert, akkor határozottan igen, és akarom is - még, még és még!

Az este másik "hozadéka": sosem gondoltam, hogy úgy lehet a Csendes éj-ből Boci, boci tarka, hogy az kiresetel valamit a fejemben. Pedig de.

Köszönöm. * meghajol és jelentéktelenségén eszmél, újfent *

PS: A szöszi kicsit zavart, de lehet ahhoz is nőnöm kell még...

Énlenyomat - kétezertizenegyfebruárhárom

Nem írtam, nem akarok nyifogni és más meg még nincs - öröm, hejehujaság az nem most van. A boldogságcseppeknek minden esetre örvendek - vannak. Tényleg. Cseppek a tengerben.
Néha nekiesek a falnak, néha minden fekete, néha "megbotlok", forog a világ olykor, de még nem történt nagy baj. Ilyenek. Reggel felépítem magam, estére széthullik. Napközben egész jól megy a munka, a lét maga kevésbé élmény, nem törődök vele.
Telnek a napok, elpereg minden. Ez tudom hogy baj, de most így van és fáradt vagyok harcolni vele.

Ja és itt a nyúl éve - juhúúú (kéne egy nyuszi, kár hogy nem lehet - hiányzik...)