Koncert - Anna and the Barbies

Vasárnap délutánra beszéltük meg a találkozót, a Bókay kertben. Megint vasárnap délután. Na, addigra már a Szeptemberi Kóstoló programjainak vége is lesz! - gondoltam. Sőt, a tavaly ilyenkor már csak a gyros-os volt nyitva... Mindegy, ez van.
Aztán délután telefonáltunk és még egyszer ránéztem a programra. Jaja, gyerekprogramok, meg valami barbis együttes a végén, gondolom ifjú tinilányoknak. Szinte láttam is magam előtt a rózsaszínes fodros ruhás, szőke csitrit...

Aztán ezen a napsütéses, hűvös, szeles napon eljött a délután és mi elindultunk, majd csak jönnek a rég nem látott barátok, addig minden esetre megnézzük egyáltalán érdemes-e kijönniük.
Megérkeztünk. A külső térben már pakoltak, távozni készültek az árusok, de a hátsó tér felől zene hallatszott. Mentünk arra, magamban azt gondoltam, ez biztos valami lejátszott zene, mert egész jó.
De nem, koncert kezdődött a színpadon, egész sokan is voltak. Aha, ők az Anna and the Barbies?! Végülis volt rózsaszín és tütü is, meg szőke lány is... csak nem úgy, ahogy elképzeltem a "gyerekes nap" programjainak átolvasása után elképzeltem.
- Szégyellem, de bár Pásztor Annáról hallottam már, az együttest nem ismertem. -

 

Tetszett. Érdekes volt, bevont, megmozdultam, táncoltam, mosolyogtam, tapsoltam, ugráltam, ringatóztam, bokszoltam, vigyorogtam és amikor megérkeztek a barátaink, nagyon nem volt kedvem menni...

Érdekes volt figyelni ahogy a közönség, hasonlóan hozzám, oldódott, aktívabb és nyitottabb lett. Egészen sikerült őket feléleszteni, aktivizálni és örömet, kikapcsolódást, "áramszünetet" hozni az életükbe, az életünkbe.

Köszi. Jó volt!

Még sohasem ...

Vastaps...

Még sohasem voltam a MÜPA-ban, még sohasem voltam újévi hangversenyen. 2012 első napján ez megadatott nekem, így máris egy köszönömmel indíthatom ezt az évet...
Aputól Karácsonyra koncertjegyet kaptam, méghozzá a Művészetek Palotájába, ahol idén Haydn: A teremtés című oratóriumát Fischer Ádám vezényletével mutatták be a Bartók Béla hangversenyteremben.
Mivel még a helyszínt is csak kívülről láttam eddig, jóval a koncert előtt érkeztem.

Emlékszem, elkészülte után milyen nehezen fogadtam el a böhömnek tűnő épület képét a Duna partján, évek alatt, és az éjszakai fények csak lassan szelidítették meg kedvem. Valahogy nem vágytam ide, nem is figyeltem a "palota" programjait, talán éppen dacból.

Vasárnap este más, új irányból érkeztem, ahogy közeledtem az épület bejárata felé, úgy nyíltam - teljes befogadással és a felfedezés örömével lépdeltem a csípős hidegen neszező esőben. Nem siettem. Hagytam, hogy a forgóajtó befordítson egy másik világba, mintha mesébe csöppennék. Sikerült.
Mintha maga a szó nemes értelmében vett kultúra ölelt volna körül.
A modern épület eleganciája, a kedves és szolgálatkész segítők az épületben, a rutinos, gördülékeny csapat, mind mind segítette, hogy szeretettel ismerkedjünk, az épület és én.
Mire az előadás elkezdődött megkedveltem a falak íveit és burkolatát, örömmel cirmoltam a pálmát és a sokaknak már kényelmet nyújtó széksort is. Örömmel tekintettem meg a Szent-Györgyi Albert iskola képzőművészeinek kiállítását is.
Jó volt itt lenni.
A közönség is nyugodt, értelmes, tiszta tekintetű mosolygós emberekből állt - másik világ.
Amikor felcsendült a zene, harmónia volt bennem, pedig elvileg a káosz bemutatásával kezdődik a mű.
Egyszerűen jó volt újra "élőben" komoly zenét hallgatni.
Hagytam eláradni bennem, régen volt már, amikor a szüleimmel rendszeresen operába jártunk...

Imádtam nézni, ahogy Fischer Ádám vezényelt, fantasztikus élmény, mintha zenét festett volna, mintha ő maga lenne az ember, aki zenészként a kóruson, a zenekaron és a három énekesen egy hangszerként játszik. Csodálatos.
Bevallom, a baritonista nekem kicsit gyengének tűnt, valahogy e hangszínt hallva általában borzongok, most nem éreztem erőt, sem ezt a jóleső érzést, pedig biztos tehetséges előadót láttam.

Nem vagyok zenekritikus, így nem sok "értelmeset írhatok".
Csak egy Valaki vagyok, aki ott volt ezen az estén, korunk művészeinek tolmácsolásában meghallgatott egy oratóriumot, és köszöni szépen, mert úgy érzi, pusztán ez az este is kincsként hordozandó perceket adott neki, melyet reméli még sok ilyen követ ebben az évben, és a távolabbi jövőben is.

Mottó magamnak: "Soha ne mondd, hogy soha..."

Nizzai útinapló - 2009.07.15. (folyt.)

Az este nyolcra hirdetett kezdés miatt, úgy gondoltuk, bőven elég, ha délután fél háromkor elindulunk - lesz idő kényelmesen parkolóhelyet találni, odaérni. A városra is kihatott a rendezvény, terelések és erre az alkalomra kialakított parkolóhelyek segítették a tömeg elhelyezését. Részben ennek, részben az általános mázlinknak köszönhetően, elkerített, őrzött parkolóban tudtunk leállni, így a kocsi miatt nyugodtak lehettünk(mindig van bennünk egy rossz érzés, amióta egy hazai koncert után az autó hűlt helyét találtuk csak). Ráadásul az sem volt gond, hogy néhány kilóméterre lehetett csak megállni, mert a parkolótól ingyenes buszok szállították a népet a Palais Nikaia-hoz.

Fél négyre oda is értünk a helyszínre, a stadion környéke messze nem volt olyan nyugodt, mint két nappal előtte! Több ezer ember várt a tűző napon a bejáratoknál, máris sorokba tömörülve, mielőbbi bejutást remélve. Annyira tetszett nekem, ahogy egy hatalmas fa lombjának árnyékában csücsült többszáz ember, mint apró kis verebek, és áhítattal hallgatta a hangpróbán felcsendülő daltöredékeket. Sajnos a meleg miatt többen rosszul lettek, hiszen a többség a tűző napon állt.
Szerencsére a kapukat jóval az ígért időpont előtt kinyitották, és viszonylag kultúráltan be lehetett jutni a Claw elé (így hívják a színpad "szörnyét"). Itt aztán újabb, több órás várakozás következett. Este nyolckor kezdett az előzenekar (Snow Patrol), majd este, 21:15-kor lépett be a U2 egyből az új album egyik számával, a Breathe-del. Azonnal megkezdődött a tomboló boldogság, a tömeg egybeforrva ugrált, énekelt, minden rezdülésével figyelve a zenekart.
Ez olyan mint a csoda, leírhatatlan, át kell élni.

Volt néhány olyan csúcspont a koncerten, amit mégis leírnék. Például a felcsendülő A Stand by me hallatán könnyekben tört ki az egyik mellettünk bulizó, középkorú angol hölgy, barátnője nyakába borulva sírt, és katarzisa kihatott ránk, a körülötte állókra is.
Amikor felcsendült a Mysterious Ways, kész voltam, hiszen nem reméltem, hogy ezt is hallom majd - évek óta vágytam rá, hogy U2 koncerten táncolhassak ezekre a dallamokra - igaz, emiatt nem szólt a nizzai koncerten az Electrical Storm.
Volt a közelünkben egy ismeretlen nemzetiségű fiatal lány is, aki "ős" U2 fan lehetett, ő minden "régi" szám felcsendülésekor sikítozva ugrált a magasba, majd üvöltve-sírva-mosollyal az arcán énekelte kedvenc dalait. Öröm volt a közelében lenni.
I'll Go Crazy if I Don't Go Crazy Tonight az egyik kedvenc dalom az új albumról. A koncert egyik csúcspontján felcsendülő remixtől kész voltam, végigtomboltam-ugráltam az egészet. Érdekes, eddig még egyik U2 remix sem tetszett, ez meg az első pillanattól megragadott, alig várom hogy megjelenjen a maxi!

Hatásos volt a Micheal Jackson emlékének szentelt blokk is, jól eltalált választás volt a két dal (Billie Jean és Don't Stop 'Til You Get Enough) és feldolgozásuk is nemes, tiszteletet adó és parancsoló lett. Megérintett.

Nem is térnék ki minden részletre, csupán a Karom (The Claw) erényeit ecsetelném még.
Bárki is tervezte ezt az 50 méteres, 390 tonnás fémszerkezetet, egyedülálló látványt és pozitív értelemben vett sokkot köszönhetünk neki is.
A dalok mellett felsorakoztatott vizuális effektek arzenálja nagyban hozzájárult az élményhez, amit kaptunk, és a "szörnyet" világosban látva, nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindent tud majd ez a fémszerkezet. Külön megleptek a City of Blinding Lights-nál az égre törő fénysugarak...

A koncertről való távozás már kicsit macerásabb volt, hiszen az érkezésben volt némi fokozatosság, míg a távozást a több mint ötven ezer ember egyszerre tette meg, így kevésbé volt zökkenőmentes. A türelem volt a kulcsa a dolognak, csaknem egy óra volt, míg kifordulhattunk a parkolóból az útra, és hajnali kettő volt mire az élményektől zsongva, összebújva elaludtunk...

A nizzai koncerten elhangzott dalok listája:

Breathe
No Line on the Horizon
Get On Your Boots
Magnificent
Beautiful Day, Here Comes the Sun zárással
Mysterious Ways
I Still Haven't Found What I'm Looking For
Stand By Me (Ben E. King cover)
Desire, majd Michael Jackson emlékének adózva: Billie Jean és Don't Stop 'Til You Get Enough
Stuck in a Moment You Can't Get Out of
Unknown Caller
The Unforgettable Fire
City of Blinding Lights
Vertigo
I'll Go Crazy If I Don't Go Crazy Tonight Remix
Sunday Bloody Sunday
Pride (In the Name of Love)
MLK
Walk On, You'll Never Walk Alone részlettel, Aung San Suu Kyi tiszteletére
Where the Streets Have No Name
One

Ráadás dalok:

Ultraviolet (Light My Way)
With or Without You
Moment of Surrender

PS. Minden a poszthoz tartozó kép saját készítésű, sok, jobb minőségű is fellelhető a neten, de ezeket készítettük mi a mobiltelefonunkkal, így szívünknek kedvesek...

Megint nem olyan

Amikor hazaérkeztünk a nagy útról, tudtam hogy a munkás hétköznapok alatt szerencsés esetben valamennyire talpra állítom majd a háztartást, és ezen kívül semmire nem lesz időm. Így azt terveztem, majd a következő hétvégén, a Balcsin kicsit magammal is foglalkozom, és elvégzem azokat a kis molyolós dolgokat, amikkel elmaradtam (már a nyaralás előtti hétről is görgettem néhányat).
No, nem így lett. Persze meg sem kéne lepődnöm, mert még sosem sikerült megvalósítani hasonló terveimet...
Az úgy volt, hogy pénteken kiderült, hogy ezen a hétvégén kedves barátnőm élete párja is ráér, így a nemrég olyan jól sikerült közös hétvégét (Egyszercsak sokan) jó ötletnek tűnt megismételni. Így megbeszéltük, szombat délelőtt landolnak nálunk. Aznapra vártuk a Jó Pókot is (mint mindig, ő ugye nem vendég, hanem családtag :D).
Aztán úgy alakult, hogy bár ezen a hétvégén utcafesztivál volt Zamárdiban, mi mégsem ide ("hozzánk") mentünk, mert másik kedves ismerős felhívott minket - ő Szemesen nyaralt a csemetéivel - náluk is kirakodóvásár meg buli volt, ahol estére Gesarol koncertet ígértek.
Erre ha tudunk megyünk, bár ez általában csak a Szeptemberfeszten sikerül, így pillanatig nem volt kérdés, melyik programot választjuk.
Így alakult hát, hogy a tervezett molyolásom helyett például szombat éjjel tíz fős társasággal énekeltünk, táncoltunk bőszen a szemesi sétányon.

Ma meg elmentünk együtt a siófoki Vögelébe, ahol nem elég hogy óriási leárazások vannak, de öt akciós áru vásárlása felett további 10% kedvezményt adtak a jelentősen leárazott ruha darabokra! Ezt muszáj volt kihasználnunk, így ezen a hétvégén számos darabbal bővült a ruhatáram. Lassan ideje lesz a régi holmikat leadnom valamelyik gyűjtő konténernél...
A nizzai beszámoló még mindig csúszik, de a képeket már elkezdtem leválogatni, így nem reménytelen, hogy valaha azzal is elkészülök.