2009 - TOP10 emlék

Még Karácsony környékén találtam ki, hogy bár biztosan nem lesz könnyű, de Szilveszter után kiválasztom 2009 legkedvesebb emlékét, méghozzá számszerint tizet.
Semmiképpen nem akartam olyat, amiben emberek jelennek meg, mert tudom hogy van aki nem szereti ha bármi a neten megjelenik róla, így bár több is köthető valakihez, a kiválasztott képen, nem fog megjelenni...
Tudtam én, hogy ez a tíz nagyon kicsi szám, de a nyaralások során is általában top10-et csinálok a napokra válogatott élményekből, mert ennyit lehet úgy elmesélni, és bemutatni, hogy figyelemmel kibírja a család.
Ma délután neki is láttam a fotóim és emlékeim mazsolázgatásának, jól is esett kicsit áttekinteni az évet.

Íme a kiválasztottak...

Még januárban leptem meg ezzel a nappal a lányom és magam, hogy együtt töltöttük "tizenéves" korának utolsó napját, hiszen másnap betöltötte a huszat.
Már akkor is tudtam, és most is így gondolom, nincs értékesebb, mint a szeretteinkkel együtt töltött idő. Dédelgetett emlék marad, köszönöm.



Nehezen engedtem el a tizes listából a balatoni emlékek százait, és végül ez maradt bent a rostán, az első tavaszi hétvége érzéseit őrizve. Még most is érzem (sőt lassan újra), hogy a hosszú tél után annyira vágytunk már a nyaralóba, szinte fájt. Ilyenkor szeretem a legjobban a tavat és a környékét. Az őszi álomból ébredő természetet még nem zavarják a nyaralók ezrei, békakuruttyolástól hangos a környék, a víz hűvös tisztasága magával ragadó...

A nizzai utunk emlékei közül hármat is kiválasztottam. Az első Eze volt. Amikor 2009.július 14-én megpillantottam ezt a kis falut, azonnal tudtam, hogy a lelkem egy része ott marad, és örök szálként fűz engem oda...
A második képen St Tropez kikötője látható. Az egész környék magával ragadott, már akkor, amikor a párom 2004-ben kivitt oda. Elmondhatatlanul jó volt visszatérni, kicsit sajnáltam is, hogy a nyaralás második felére nem ezen a környéken választottam szállást. A Kedvessel ellentétben én vágyom mindig új helyre menni, mégis megéreztem, mennyire jó ismét felkeresni a kedves helyeket is.
A harmadik választásom a socca lett, amit az út első napján Vence-ben és az utolsón, Nizzában kóstoltunk meg. Olvastam, hogy ezzel az étellel szemben senki nem marad közömbös. Igaz lehet, különleges ízvilága miatt mindenképpen döntés elé állítja a fogyasztóját - jómagam a rajongója lettem.

Természetesen semmiképpen sem hagyhattam ki utazásunk eredeti célját, a U2 koncertet, amin több mint ötvenezer ember társaságában vehettünk részt. Bár már volt szerencsém "találkozni" az együttessel 2001-ben, Münchenben. Akkor ülőhelyen álltunk, így elképzelni sem tudtam, milyen érzés egy ekkora tömeg "szívében" tombolni a zenére.
Bár akkor azt hittem a Magnificent lesz, az ami elsodor és leginkább magával ragad, az I'll Go Crazy if I Don't Go Crazy... remix verziója tette ezt meg, amit azóta sem tudok eleget hallgatni, holott addig gyűlöltem a remixeket.
Ez telitalálat! ... és azóta már több másikat is megkedveltem - lehet megváltozott bennem valami?!

Azt hiszem, ha a lányom is összegyűjtené a 2009-es, emlékezetes pillanatokat (igaz én most a pozitívakra koncentráltam), akkor bizonyára szerepelne benne egy este, melyen többen kerestek neki a távolból szállást, hogy ne töltse újra az éjszakát egy pályaudvaron, mert valahogy mindig elsodorják a koncert után az események... Szerencsére sikerült neki tiszta, meleg alvóhelyet találni, nem is akármilyet, így annak hatására (egészen pontosan a másnapi svédasztalos reggeli élménye ihletésével) terülj-terülj asztalkám várt az idei névnapom reggelén a konyhában...


2009-ben mentünk ki először a Budai Borfesztiválra (egészen pontosan a Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgőfesztivál) - méghozzá nem kettesben, hanem kedves barátokkal!
Mint azt akkor, a blog bejegyzésben is leírtam, többszörösen különleges élmény volt.
Idén szeretnék többször kiszakadni hétközben, esténként is a mindennapokból, többek között ezért választottam ki ezt az emléket...


A Villányban töltött hosszúhétvége komoly fejtörést okozott nekem. Hosszas tipródás nyomán, végül mégis azt az emléket (és képet) választottam, ami mindannyiszor elsőként beugrik, amikor erre a néhány napra gondolok vissza.
Ez pedig nem más, mint a kakasdi Anna cukrászdában elfogyasztott krémes. Pocaklény vagyok, ezúton bevallom. Feledhetetlen süti, csak ajánlani tudom a környékre látogatóknak!

Végül egy olyan élmény sorakozzon itt, amiről még nem írtam és lehet nem is fogok. Októberben elmentünk a Kedvessel kirándulni egyet Dobogókőre, ahova gyerekkoromban oly sokat jártunk Anyuékkal.
Már annyi idő telt el azóta, hogy sajnos nem tudtam rég nem látott ismerősként köszönteni a fákat és sziklákat, ám ettől függetlenül végtelen örömmel ittam magamba újra az ismerős érzést, az őszi erdő egyedülállóan különleges élményét.

Ráadásként álljon itt még Mamókám 90. születésnapjának emléke, hiszen ez is a legkedvesebbek közül való, nem tudtam erről lemondani a válogatáskor, mégha ez már a 11. is...

Nizzai útinapló - 2009.07.18.

És eljött az utolsó, teljes egészében a francia riviérán töltött napunk felidézése is. Ezen a szombaton úgy döntöttünk, hogy a ligne d'azur kisbuszával megyünk le a városba, és akkor nem lesz gond a parkolással, valahogy meg csak sikerül időben hazaérni, elérni a megfelelő csatlakozásokat...

Ezt a párom is nagyon élvezte, hiszen itthon kétévente egyszer ha hajlandó tömegközlekedni, azt is mindig megbánja. Nos, most kifejezetten pezsgett az apró busz hátsó ülésén - naná, utazva, nem a vezetésre figyelve sokkal több dolgot lehet felfedezni.
Alig fél óra alatt le is értünk a belvároshoz, és első utunk a virágpiacra vezetett, ahol boldogan vetettük magunkat a forgatagba!

Persze elsőként szertartásos, szombati, piaci reggelinket költöttük el - ezúttal helyben készülő szendvicset vettünk; a friss, ropogós bagettben illatos vaj, sonkaszeletek, francia sajtok (camambert is!), saláta, paradicsom és majonéz illette magát. Mennyei volt!

A piacok iránti rajongásom gyerekkoromig nyúlik vissza, de csak felnőttként kezdtem el már nem csak a móka vagy a pocak megtömése, no meg a bevásárlás kedvéért, minden utazásom során - ha tehettem - kijárni a helyi vásárokra. Sokat meg lehet itt tudni, sőt, inkább érezni arról, hogy élnek, milyenek ott az emberek, és egészen más a légkör is. No meg a portékák értéke össze sem mérhető egy személytelen nagyáruház termékeivel! Ha tehetem, mindig piacról választok ajándékot az itthon maradt szeretteimnek.

Arcunkon ragyogó mosollyal barangoltunk a sorok között, megcsodáltunk mindent újra és újra -a fűszereket, a temérdek féle olajbogyót, a kézműves sajtokat, húsféléket, a gusztusos zöldségeket és gyümölcsöket, külön átböngésztük a bio-piacot, no és persze többször is a virágokat.
Szembetűnő volt, hogy a rengeteg zöldséges stand mellett egyetlen helyen lehetett kapni húsfélét, sonkákat és füstölt árut, akadt néhány pékárút kínáló stand, és két sajtos (talán ők voltak a legnépszerűbbek), de a többi, több tucatnyi eladó mind zöldséget, gyümölcsöt vagy provance-i különlegességeket árult.

A fél napot szerintem a piacon töltöttük, ezután indultunk az óvárosba, ahol felfedeztünk egy utcai könyvvásárt is (inkább antikvárium-piacot), ismét betértünk a kedvenc kávézónkba, bekukkantottunk rengeteg kis boltba (több helyen rám szóltak, hogy nem szabad fényképezni), képeslapokat vadásztunk, fagyiztunk, soccát kóstoltunk és bebarangoltuk Nizza legszebb helyeitt. A lábam már eléggé kivolt, így mire visszamentünk abba a parkba, ahol éppen zajlott a petánk Európa bajnokság, muszáj volt pihennem - egy árnyas padon üldögéltem, figyeltem a forgatagot, az embereket, míg a párom elment figyelni a versenyeket.

Amikor kicsit összeszedtem magam, együtt is figyeltük egy ideig ezt a különleges sportot. Igazán érdekes nézni is, nem is szólva arról, hogy már St.Tropez óta próbáltuk kifigyelni a szabályokat, több-kevesebb sikerrel és ez végtelenül szórakoztató, naphosszat tudnánk ezt tenni!
Ezután még sétáltunk a környéken, figyeltük a jazz fesztivál színes, zenés forgatagát, majd elindultunk megkeresni a megfelelő buszjáratot, hogy még időben elcsípjük az utolsó buszt a La Gaudeba. Kis kavarodással, de szerencsére sikerült.
A faluban még be akartunk térni egy búcsúvacsorára a helyi étterembe, ahol első nap végigettük a menüt, de rendezvény miatt meghiúsult a tervünk, így végül a helyi boltban vásároltunk be mindenféle csemegét, és a nyugovóra térő völgyet csodálva költöttük el ünnepi vacsoránkat a szobánkhoz tartozó apró erkélyen és cseppet sem bántuk, hogy végül így alakult.

Nizzai útinapló - 2009.07.17.

Lassan de biztosan remélem leírom a nyaralásunk élményeit is. Valahogy elúsztam ezzel a dologgal, pedig olyan jó volt, és jó felidézni is... Következzen hát a pénteki nap élménybeszámolója!
Ezen a napon az volt a terv, hogy megnézzük a virágpiacot. Be is mentünk autóval a városba, és most először megtapasztaltuk, milyen valójában a csúcsszezon forgalma.. Dugó hátán dugó, megtelt parkolóházak, tömeg mindenütt. Ez volt az alkalom, amikor bementünk az egyszer már szerencsésen használt parkolóházba és kiderült, hogy nem tudunk a földszinten kijönni belőle, cserébe a szűk lejárón nem fér el az autónk (nem véletlenül használ itt mindenki kis, városi autókat). Segítségért is siettem, és bár egyik ember sem beszélt angolul az információnál, egy francia srácot sikerült odacsalnom hozzánk. Kézzel-lábbal mutogatva és sok mosollyal tűzdelve kommunikáltunk, de kiderült, a sorompót amin bejöttünk, ő bizony nem tudja kinyitni, így a párom a 4,838 méter hosszú autóval sasszézva, nagy nehezen, szerencsére sérülésmentesen legurult az alsóbb szintre, majd feljött a másik kijáraton és már mentünk is el innen. Feladtuk, úgy döntöttünk, ma sem lesz ebből csavargás a virágpiacon, inkább keresünk egy békés kis falut. Dél volt mire elhagytuk a várost, és útnak indultunk Grimaudba, ahova oly sok kedves emlék fűz minket...

Mire ideértünk már igencsak korgott a gyomrunk, így azonnal egy hangulatos, helyi étterem-kávézó árnyékában kerestünk menedéket a nap elől és hamarosan hűs sört kortyolva vártuk villás-reggelinket, már egyáltalán nem sietve sehova. Szép komótosan falatoztunk, beszélgettünk, figyeltük a turistákat és a helyieket, élveztük a létet, majd sétára indultunk, de végül úgy alakult hogy a vár romjait még nem néztük meg. Találtunk ugyanis egy kis vonatot, ami levitte az idelátogatókat a kikötőbe, és bizony Port Grimaudban még sosem voltunk, ezért úgy döntöttünk, a falu várhat (úgyis hangulatosabb alkonyatkor), és leutaztunk Provance Velencéjébe...

Az apró, fallal védett erődben valóban mini-Velencét találtunk (bár mi még az eredetiben sem jártunk), az épületeket körülöleli a tenger, a csatornákban kisebb hajókkal, csónakokkal közlekednek, és rendkívül hangulatos éttermek, fagyizók, kávézók, valamint üzletek várják az idelátogatókat.
Mi hamar kikötöttünk az apró falu "főterén", ahol helyi lakosok petánkoztak, ami mostanában különösen leköti a párom figyelmét, és órákig el tudja figyelni a játékosokat. Ennek következtében le is késtük a választott időpontban visszainduló kisvonatot, ezért kellett ügyelnünk, hogy az utolsót elérjük egy órával később...

Ekkor már minden figyelmünket az alkonyi nap fényében fürdő provance-i falura irányítottuk, nyáresti, romantikus sétát tettünk, keskeny utcácskákon, haladva felfelé, a várromhoz, amit annyira kedvelek.
Ezúttal nem is viselt úgy meg a felfelé út, mint néhány éve, így kicsit magamra is büszkén cirmoltam az ősi építmény köveit, és csodáltam az innen nyíló panorámát.
Jó volt közösen elképzelni, milyen lehetett itt az élet, amikor még a vár teljes pompájában állt, hogyan sürgölődhettek a népek, mi merre volt vajon, kik laktak itt, hogyan teltek napjaik...

Szeretek Grimaudban lenni. Ez az egyik hely a világon, ahova bármikor szívesen visszatérek, sőt élnék is itt!

Nizzai útinapló - 2009.07.16.

A koncert másnapján nagyobb utat terveztünk, kicsit a nosztalgia jegyében, hiszen 4 éve 14 napot töltöttünk St. Tropez közelében, egy kis faluban, Ramatuelle-ben. Sokat barangoltunk akkor a környéken, és idén is ide akartunk először menni, de aztán, pont a koncert miatt Nizza mellett voksoltunk, mert macerásnak tűnt a koncert napján kétszer több mint 200 km-et utazni, és előtte a lehetőségek felderítése is több időt vett volna igénybe. Ezt a napot azonban teljes egészében St.Tropeznek szántuk, kényelmesen sétálgattunk a kikötőben, majd a zegzugos utcákban, felkerestük azt az éttermet, ahol anno az utolsó estén a legfinomabb kagylót ettem, és persze rendeltünk is egy adagot (még mindig isteni!).

Szeretem ezt a helyet, hangulatos. Kicsit féltem tőle, hogy milyen lesz csúcsszezonban, mert van egy barátunk, aki rendszeresen idejár, és ijesztő szorikat mesélt a júliusi forgalomról, túrista-tömegről.
Semmi ilyesmit nem tapasztaltunk, sem az úton (autópályán érkeztünk), sem a faluban. Tény, hogy többen voltak mint 2004 szeptemberében, de mivel szieszta idején landoltunk, nem sokan nyüzsögtek az utcákon. Mi is pihegtünk a kikötő egyik sörözőjében, mielőtt barangolni kezdtünk. Szomorúan láttam, hogy a kedvenc cserepes udvarom bezárt, már nem kínálja csinos portékáit.

Estefelé már megnövekedett az emberek száma, a hűsítő szél és a lemenő nap hatására egyre többen bukkantak elő az utcákon és tereken, kezdődött az este, amikor mindenki szép ruciban lesétál a kikötőbe, csatlakozik a kavargó tömeghez, beül a helyi éttermekbe, kávézókba, csodálja a kikötőben álló hajók luxusát, vagy éppen oda tart valamelyikre szórakozni.
Ezt a foglalatosságot mi kevésbé kedveljük, így elsétáltunk a régi kikötőbe, megnéztük a hajnalban oly zsúfolt halpiacot és hosszan csodáltuk az itt is oly valószínűtlenül kék tengert.
Este kiültünk az egyik legnagyobb térre, és néztük a petánkozókat, a sétáló, beszélgető, pihenő embereket, majd visszaindultunk Nizzába, ekkor még fontolgatva, hogy esetleg másnap is visszajövünk...