Szembesülés

20+ éve takarítom a hűtőt és sosem vetettem be a hajszárítót az elérhetetlen jegek olvasztásához, ehhez szülnöm és felnevelnem kellett egy lánygyermeket...

Beteg nyuszi

Péntek reggel már nem nagyon evett, aggódtunk. Estére is üres volt a pocak, és egyetlen bogyó sem árválkodott az alomban, így ahogy reggel is beterveztük vész esetére, párom már a nyúllal felpakolva érkezett hozzám a munkába, és korán, már előbb is mint, 5kor leléptem, hogy vele rohanjunk az orvoshoz. Nagyon aggódtunk, és sokat kellett várni, mire sorra kerültünk... Körömvágás, fogvizsgálat - minden rendben (én a csámcsogások miatt azt hittem itt a baj). Ám valami mégsem stimmel, hiszen a rágcsáló nem rágcsált... pocakborotválás jött és ultrahang - gyomor, vesék rendben. A beleknél a kiszáradás miatt nem lehetett látni, hogy bármi gond lenne, de azt sem egyértelműen, hogy nincs... Így infúziót kapott a kicsilény (benne sok vitamin, antibiotikum és mindenféle nyuszinak való).
Mikor hazaértünk, már jobban volt, pár szál szénát elfogadott. Másnap reggel menni kellett újra, és ma megint mentünk, este...
A kisasszony most is az ágy alatt duzzog (mint minden szuri után), persze már sokkal jobban van - eszeget és bogyózgat (bár még nagyon aprót).

Igazán nem derült ki mi baja volt, a doktornő szerint lehet csak a frontokra reagált ilyen érzékenyen, előfordul - hiába, öregszik a szentem (januárban már 7 éves lesz).
Most még napokig adnom kell neki Bio-Lapis port, bélflóra regenerálót. Elég macerás "beadni", de ma megette (reszelt répán, almán), remélem holnap is sikerrel járok és a javuló tendencia is megmarad - ma már eleven, "rossz" nyuszi volt!
Persze most "kint" alszik, egyáltalán nem zárjuk be, sőt új lustálkodó helyet kapott (puha takarót). Igaz, éjjel 2-3 óránként megébredek ahogy eszeget, vagy kapirgál, de most örülök ezeknek a neszeknek, nem bánom hogy felzajol...
(Volt azért sok jó ezen a hétvégén, névnapomra sok kedvességet, ajándékot és szeretetet kaptam, csak a nyuszkóm betegsége rányomta a bélyegét a napokra...)

Titáti

Hazajöttünk, eltelt két hét a Balaton mellett, csodás volt! Írtam picit ide is, de messze nem annyit, amennyit eredetileg terveztem, de fontosabb "dolgom" volt - magamhoz képest alig voltam gép mellett, és ez jó így. (Még mindig hiányzik a nizzai nyaralás két napja, és ennek a két hétnek számtalan élménye...) Lehet hogy pótolom, lehet hogy nem, kiderül.
Végre olvastam -három könyvet is "befaltam", csavarogtam, fesztiváloztam, finomakat főztem-ettem (és ezt sem gasztro-bloggoltam fel a "helyére"), rozsdafarkúakkal beszélgettem, selymes tóban fürödtem, feküdtem a teraszon az éjben, hullócsillagokat lesve...
Szóval pihentem nagyon sokat, megértek bennem gondolatok és döntések is, meglátjuk milyen jövő (jelen) lesz belőle.
Életem talán legszebb nyara volt ez, köszi.

161. oldal, 5.mondat

A zacskóból előbukkanó nagy, fényes, fekete, kiégett fadarabok gyönyörűek voltak, és valahogy olyan "házilagosak".

Messzenéző Minyon hívott erre a játékra, aki most pihen (végre!), jól teszi. Íme a 161.oldal 5. mondata Susan Loomis: Életünk a Tatin utcában című szórakoztató, gasztronómiai könyvének, amit a lányomtól kaptam, mert tudja mennyire szeretem Franciaországot, annak konyháját és a jó regényeket is.
Meg is szólítom ezúton a gyermeket, hogyha kinyaralta magát, játsszon velem a Pilletánc-on...

Új olvasnivaló a palettán

A másik amit feltétlenül le akartam írni, hogy találtam egy magazint, ami most nagyon bejön nekem. A lapot a Tesco-ban fedeztem fel, ahol a polcokon a Világjáró aktuális számát kerestem, de sajnos nem volt. Akkor láttam meg ezt a nyomasztó borítót és csodálkoztam rá a kiadványra, amiről eddig még nem hallottam.
A mindennapi pszichológia érdekesnek tűnt a címlap kiemelt témái és a helyszíni belelapozás után is. Mint kiderült, azért nem tűnt fel eddig, mert ez még csak az I.évfolyam 2.száma.
Itthon aztán a kincsemmel kiültem a kertbe, és hosszan olvastam a gondosan összeválogatott cikkeket. Értékes, igényes kiadványnak tűnik, remélem talpon tud maradni az offline sajtó nehézségei mellett is. Jómagam minden esetre vásárolni fogom és ajánlom mindenkinek, akit érdekel ez a kicsit komolyabb téma, ami napjaink része... hogy a lapban is leírt idézettel éljek:
"A pszichológia az önismeret tudománya." Erre márpedig mindenkinek szüksége van.

Nizzai útinapló - 2009.07.16.

A koncert másnapján nagyobb utat terveztünk, kicsit a nosztalgia jegyében, hiszen 4 éve 14 napot töltöttünk St. Tropez közelében, egy kis faluban, Ramatuelle-ben. Sokat barangoltunk akkor a környéken, és idén is ide akartunk először menni, de aztán, pont a koncert miatt Nizza mellett voksoltunk, mert macerásnak tűnt a koncert napján kétszer több mint 200 km-et utazni, és előtte a lehetőségek felderítése is több időt vett volna igénybe. Ezt a napot azonban teljes egészében St.Tropeznek szántuk, kényelmesen sétálgattunk a kikötőben, majd a zegzugos utcákban, felkerestük azt az éttermet, ahol anno az utolsó estén a legfinomabb kagylót ettem, és persze rendeltünk is egy adagot (még mindig isteni!).

Szeretem ezt a helyet, hangulatos. Kicsit féltem tőle, hogy milyen lesz csúcsszezonban, mert van egy barátunk, aki rendszeresen idejár, és ijesztő szorikat mesélt a júliusi forgalomról, túrista-tömegről.
Semmi ilyesmit nem tapasztaltunk, sem az úton (autópályán érkeztünk), sem a faluban. Tény, hogy többen voltak mint 2004 szeptemberében, de mivel szieszta idején landoltunk, nem sokan nyüzsögtek az utcákon. Mi is pihegtünk a kikötő egyik sörözőjében, mielőtt barangolni kezdtünk. Szomorúan láttam, hogy a kedvenc cserepes udvarom bezárt, már nem kínálja csinos portékáit.

Estefelé már megnövekedett az emberek száma, a hűsítő szél és a lemenő nap hatására egyre többen bukkantak elő az utcákon és tereken, kezdődött az este, amikor mindenki szép ruciban lesétál a kikötőbe, csatlakozik a kavargó tömeghez, beül a helyi éttermekbe, kávézókba, csodálja a kikötőben álló hajók luxusát, vagy éppen oda tart valamelyikre szórakozni.
Ezt a foglalatosságot mi kevésbé kedveljük, így elsétáltunk a régi kikötőbe, megnéztük a hajnalban oly zsúfolt halpiacot és hosszan csodáltuk az itt is oly valószínűtlenül kék tengert.
Este kiültünk az egyik legnagyobb térre, és néztük a petánkozókat, a sétáló, beszélgető, pihenő embereket, majd visszaindultunk Nizzába, ekkor még fontolgatva, hogy esetleg másnap is visszajövünk...

Nizzai útinapló - 2009.07.15. (folyt.)

Az este nyolcra hirdetett kezdés miatt, úgy gondoltuk, bőven elég, ha délután fél háromkor elindulunk - lesz idő kényelmesen parkolóhelyet találni, odaérni. A városra is kihatott a rendezvény, terelések és erre az alkalomra kialakított parkolóhelyek segítették a tömeg elhelyezését. Részben ennek, részben az általános mázlinknak köszönhetően, elkerített, őrzött parkolóban tudtunk leállni, így a kocsi miatt nyugodtak lehettünk(mindig van bennünk egy rossz érzés, amióta egy hazai koncert után az autó hűlt helyét találtuk csak). Ráadásul az sem volt gond, hogy néhány kilóméterre lehetett csak megállni, mert a parkolótól ingyenes buszok szállították a népet a Palais Nikaia-hoz.

Fél négyre oda is értünk a helyszínre, a stadion környéke messze nem volt olyan nyugodt, mint két nappal előtte! Több ezer ember várt a tűző napon a bejáratoknál, máris sorokba tömörülve, mielőbbi bejutást remélve. Annyira tetszett nekem, ahogy egy hatalmas fa lombjának árnyékában csücsült többszáz ember, mint apró kis verebek, és áhítattal hallgatta a hangpróbán felcsendülő daltöredékeket. Sajnos a meleg miatt többen rosszul lettek, hiszen a többség a tűző napon állt.
Szerencsére a kapukat jóval az ígért időpont előtt kinyitották, és viszonylag kultúráltan be lehetett jutni a Claw elé (így hívják a színpad "szörnyét"). Itt aztán újabb, több órás várakozás következett. Este nyolckor kezdett az előzenekar (Snow Patrol), majd este, 21:15-kor lépett be a U2 egyből az új album egyik számával, a Breathe-del. Azonnal megkezdődött a tomboló boldogság, a tömeg egybeforrva ugrált, énekelt, minden rezdülésével figyelve a zenekart.
Ez olyan mint a csoda, leírhatatlan, át kell élni.

Volt néhány olyan csúcspont a koncerten, amit mégis leírnék. Például a felcsendülő A Stand by me hallatán könnyekben tört ki az egyik mellettünk bulizó, középkorú angol hölgy, barátnője nyakába borulva sírt, és katarzisa kihatott ránk, a körülötte állókra is.
Amikor felcsendült a Mysterious Ways, kész voltam, hiszen nem reméltem, hogy ezt is hallom majd - évek óta vágytam rá, hogy U2 koncerten táncolhassak ezekre a dallamokra - igaz, emiatt nem szólt a nizzai koncerten az Electrical Storm.
Volt a közelünkben egy ismeretlen nemzetiségű fiatal lány is, aki "ős" U2 fan lehetett, ő minden "régi" szám felcsendülésekor sikítozva ugrált a magasba, majd üvöltve-sírva-mosollyal az arcán énekelte kedvenc dalait. Öröm volt a közelében lenni.
I'll Go Crazy if I Don't Go Crazy Tonight az egyik kedvenc dalom az új albumról. A koncert egyik csúcspontján felcsendülő remixtől kész voltam, végigtomboltam-ugráltam az egészet. Érdekes, eddig még egyik U2 remix sem tetszett, ez meg az első pillanattól megragadott, alig várom hogy megjelenjen a maxi!

Hatásos volt a Micheal Jackson emlékének szentelt blokk is, jól eltalált választás volt a két dal (Billie Jean és Don't Stop 'Til You Get Enough) és feldolgozásuk is nemes, tiszteletet adó és parancsoló lett. Megérintett.

Nem is térnék ki minden részletre, csupán a Karom (The Claw) erényeit ecsetelném még.
Bárki is tervezte ezt az 50 méteres, 390 tonnás fémszerkezetet, egyedülálló látványt és pozitív értelemben vett sokkot köszönhetünk neki is.
A dalok mellett felsorakoztatott vizuális effektek arzenálja nagyban hozzájárult az élményhez, amit kaptunk, és a "szörnyet" világosban látva, nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindent tud majd ez a fémszerkezet. Külön megleptek a City of Blinding Lights-nál az égre törő fénysugarak...

A koncertről való távozás már kicsit macerásabb volt, hiszen az érkezésben volt némi fokozatosság, míg a távozást a több mint ötven ezer ember egyszerre tette meg, így kevésbé volt zökkenőmentes. A türelem volt a kulcsa a dolognak, csaknem egy óra volt, míg kifordulhattunk a parkolóból az útra, és hajnali kettő volt mire az élményektől zsongva, összebújva elaludtunk...

A nizzai koncerten elhangzott dalok listája:

Breathe
No Line on the Horizon
Get On Your Boots
Magnificent
Beautiful Day, Here Comes the Sun zárással
Mysterious Ways
I Still Haven't Found What I'm Looking For
Stand By Me (Ben E. King cover)
Desire, majd Michael Jackson emlékének adózva: Billie Jean és Don't Stop 'Til You Get Enough
Stuck in a Moment You Can't Get Out of
Unknown Caller
The Unforgettable Fire
City of Blinding Lights
Vertigo
I'll Go Crazy If I Don't Go Crazy Tonight Remix
Sunday Bloody Sunday
Pride (In the Name of Love)
MLK
Walk On, You'll Never Walk Alone részlettel, Aung San Suu Kyi tiszteletére
Where the Streets Have No Name
One

Ráadás dalok:

Ultraviolet (Light My Way)
With or Without You
Moment of Surrender

PS. Minden a poszthoz tartozó kép saját készítésű, sok, jobb minőségű is fellelhető a neten, de ezeket készítettük mi a mobiltelefonunkkal, így szívünknek kedvesek...

Hétköznapi boldogság

Végre megtörtént, tegnap. Tulajdonképpen hónapok óta nem olvasok úgy, mint régen - falva a sorokat, elsodorva a történet által, kikapcsolva a környezetet.
Az olvasási kedvem nem csökkent (időm sajnos igen), de valahogy nem jó regényeket választottam talán, mert az utóbbi időben hangsúlyosan "csak" újságot, magazinokat olvastam (igaz, lehetőség szerint igyekszem igényesen választani).
Tegnap elővettem a nyaralóba lehordott regények egyikét (évek óta megvan már), és kész. Szinte egész nap olvastam, csak a szemem lázadt estére, így mindössze négyszáz oldalnyit "haladtam", nem sikerült a teljes könyvet kiolvasni.
Olyan jó! Igyekszem majd nem feladni, jól-jobban választani, mert az olvasás örömét nálam csak egy dolog tudja felülmúlni - az írásé....

Nizzai útinapló - 2009.07.15.

Ez volt az a nap, amit már év eleje óta annyira vártam, oly mély nyomot hagyott bennem a müncheni U2 koncert, ami az Elevatiton Tour egyik állomása volt... Sajnos, 2005-ben a Vertigo turnéra nem sikerült eljutni, és akkor megfogadtam, ha még lesz U2 koncert, ott leszünk, többé nem mulasztom el.
Emiatt kerültünk egyáltalán Nizzába, részben ennek köszönhető, hogy a riviérán pihentünk egy hetet... (Eredetileg a dublini koncertre akartam jegyet venni, de egy hosszú hétvége Dublinban annyiba került volna, mint egy hét itt, Franciaországban.)
Már jó előre elhatároztuk, hogy ezen a napon csak könnyed programot választunk délelőttre, hiszen minden az esti koncertről szól majd! Ennek megfelelően jól kialudtuk magunkat, elfogyasztottunk néhány croissant narancslével reggelire, és délelőtt lementünk a tenger mellé, heverészni. Az erős napsütést nem enyhítette a szél, ezért a párom rábeszéltem egy hatalmas beruházásra - vettünk egy napernyőt (5 euro volt), hogy kint tudjak maradni a parton.
Az erős hullámok és a kisebb tojásnyi kövekkel borított part miatt (az ide tett kép előző napi) nem vágytam a vízbe, de azért csak bementünk. Egyből lehetett is érezni a természet erejét, a sodrás miatt szinte pillanatok alatt bokáig sűllyedtem a kavicsok közé, a nagyobb kövek szinte ütöttek, ahogy a tenger visszavonult. Aztán később fel is borított egy nagyobb hullám, sőt a következő teljesen betakart, alig tudtam talpra állni. Úszni ezután nem mentem be, nem éreztem elég magabiztosnak magam egy ilyen nyugtalan vízbe beljebb merészkedni.

A napfürdő után néhány lila folttal a térdemen tértünk vissza a szállásra, ahol a recepción elkértük a helyi újságot, látva hogy több oldalt szenteltek a koncertnek. Ezzel aztán mindketten jól elvoltunk, amíg lefürdött a másik, hiszen szót sem értünk franciául, mégis igyekeztünk kisilabizálni, miről is szólnak a cikkek...
Amíg a kedves lezuhanyzott, kikészítettem és megörökítettem a koncert "ereklyéit" (újságot, jegyet, az előrendelt pólókat), tudtam, így egyben már nem látom őket többé.
...folyt.köv.

Nizzai útinapló - 2009.07.14.

Mielőtt útnak indultunk Nizzába, rám nem jellemző módon, készültem - bújtam az internetet, honlapokat, fórumokat böngészve - hova érdemes elmenni, mi az amit nem szabad a környéken kihagyni. Tettem ezt azért, mert tudtam, hogy ide valószínűleg nem jövünk majd vissza, hiszen kevésbé vágyunk zsúfolt városokba - most is "csak" a koncert miatt jöttünk ide.
Szinte minden napra jutott látnivaló, és számomra már a "feltétlenül látni kell lista" összeállításakor is egy apró, a gravitációnkra fittyethányó, hegyorom tetején ülő falu tűnt a legvonzóbbnak. Nem is csalódtam, Eze szerelem volt, az első látásra...

Bár a helyi buszjárattal is megközelíthettük volna, autóval mentünk el ehhez a kis gyöngyszemhez. A kanyargós párkányúton néhány percre megálltunk, hogy elidőzzünk a csodás panoráma felett. Az igézően kék vízen úszó hajók látványa megkapó volt, s innen már láthattuk az apró települést is a hegyen.
Eze-be nem lehet csak úgy bejutni, a falu lábánál lévő apró parkoló hamar megtelik. Szerencsére néhány kilométerre onnan van megoldás, az autós turistákat a kissé távoli parkolóhelyre terelik, majd kisbusszal visszahozzák a faluhoz. A parkolási díjért cserébe jár egy belépő az Eze tetején található botanikus kertbe, így tulajdonképpen ingyen van.

Mi persze a legnagyobb forróságban érkeztünk ide, így az árnyas utcák közül nem szívesen mentem fel a többszáz kaktuszfajt bemutató botanikus kerbe (Jardin d'Eze). (Annyira szédültem már a napon, hogy vennem kellett egy kalapot, mert úgy éreztem, perceken belül elájulok.)
Szerencsére mégis megtettem, így nem mulasztottam el megtekinteni a világ egyik legszebb panorámáját, melyet innen, a XIV. Lajos által 1706-ban leromboltatott vár romjai közül kitekintve lehet megcsodálni. A kert maga is gyönyörű, bár engem kevésbé a kaktuszok és a pozsgások, hanem az itt elhelyezett, szinte légies női istenségeket megformáló szobrok bűvöltek el.
(Mint kiderült, a U2 tagjai is kedvelik ezt a helyet, olyannyira, hogy Edge esküvője itt volt hét évvel ezelőtt.)

Itt lenni, olyan volt, mint egy másik világba csöppenni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen még van, ráadásul értékeit és nyugalmát megőrizve dacol a mindennapok rohanásával.
Azt hiszem Eze igazán ősszel vagy tavasszal lehet a legcsodálatosabb, amikor éli az egyszerű hétköznapjait, és nem nyüzsögnek benne a turisták. Szívesen eltöltöttem volna itt, a település szívében egy éjszakát, de a helyi hotel árait látva, erről inkább lemondtuk (kb. 1000 euro volt egy éjszaka).
Élményekkel gazdagon, álmodozva tértem innen vissza a "valóságba", örökre szívembe zárva e kis falu emlékét.
Mielőtt hazamentünk volna, még elidőztünk a tengerparton, hosszan, szótlanul csodálva az igézően kék víz hullámait...

Nizzai útinapló - 2009.07.13. (folyt.)

Ideje hogy befejezzem e nap eseményeinek leírását, hisz már éppen egy hónapja volt...
A már leírtak után begurultunk Nizzába, és bár akkor még fogalmunk sem volt mekkora mázlisták vagyunk, simán találtunk a legfelső szinten helyet az egyik parkolóházban. Itt hagyva a kocsit, átsétáltunk a közeli parkon és kicsit le is ültünk az egyik padra, hogy szép lassan felvegyük a város ritmusát. Érdekes volt látni, milyen jól megfér itt együtt a fenyő, a leánder és a pálma. A röpke szusszanás és néhány éhenkórász galamb elhesegetése után, megkezdtük sétánkat Promenade des Anglais-on ("Walk of the English"), megtekintve annak minden nevezetességét, igyekezve az ismeretlen rácsodálkozásával befogadni és nem megítélni bármit is.

Komótosan sétáltunk a forgatagban, megpihentünk a szökőkutaknál, majd az óvárosba beérve a tikkasztó hőség hamar letepert minket, így egy hangulatos édességbolt és kávézó (Saveurs Gorumandes) légkondicionált rejtekében pihengettünk, különleges kekszeket majszolva és finom babkávét szürbölve. Kicsit lehűlve elsétáltunk a virágpiacig (Cours Saleya), ahol mint kiderült pont hétfőn nincs virágpiac. Helyette egy igazi, minden régiséget felvonultató bolhapiac közepébe cseppentünk, ám nem vettünk egyetlen ezüst kiskanalat sem. Hosszan bolyongtunk az óváros szűk, hangulatos utcácskáiban, megnéztünk rengeteg üzletet és portékát, és bár nem vásároltunk semmit, elégedetten tértünk vissza a szállásunkra, ahol hűtő hiányában a mosdóban hűtöttünk be egy finom rozét...

A napot zuhanyozás és ejtőzés után, a szállásunkhoz közeli étteremben (Le Cigalon) zártuk, ahol úgy döntöttünk, lesz ami lesz, tart ameddig tart, végig eszünk egy-egy 4 fogásos francia menüt.
Nos, megküzdöttünk vele, eltartós is volt, de a hangulatos helyen, beszélgetve és iszogatva, apránként hősiesen magunkévá tettük az elénk rakott finom falatokat.
Estére egyikünknek sem kellett altatódal...

Nizzai útinapló - 2009.07.13.

Nyaralásunk második napján már teljesen kipihenten indultunk csavarogni. Terveinkben a koncert helyszínének felderítése, megközelítési terv kidolgozása, és Nizza központjának felderítése szerepelt. Mint később kiderül, mindez ki is töltötte a teljes napunkat...

Annak idején, még márciusban, amikor elkezdtünk szállást keresni, először azt gondoltuk, megint oda megyünk, ahova 2004-ben, Ramatuelle-be, egy kempingbe. De kicsit túlzásnak tűnt, hogy kb. két órát utazzunk a koncert helyszínére, így inkább Nizza és környéke mellett döntöttünk.

Amikor a france-bookings oldalán megtaláltuk a Hotel du Baou-t, a térképen úgy látszott, mintha a Palais Nikaia bő fél óra alatt, akár gyalogszerrel is megközelíthető lenne. Mint kiderült, ez nem így volt, a szállásunk egy völgy feletti hegyen nyugvó kis faluban volt, ahonnan a stadiont, illetve Nizzat elérni kocsival (vagy busszal) 25 perc, gyalog órákig tartott volna.
Cserébe minden este csodálhattuk Nizza és a völgy falvainak fényeit, végtelen nyugalomban, friss levegőn.

Visszatérve a felfedezéshez, a gps-re hagyatkozva indultunk el a koncertjegyen szereplő Charles Ehrmann Stadionhoz, amihez sajnos pontos címünk nem volt. Bár nem kerestük, megtaláltuk a közelben lévő, óriási bevásárlóközpontot, amin átsétáltunk, majd a vásárlás legkisebb ingere nélkül elmenekültünk. Kicsit reménytvesztve bolyongtunk a környéken, mert a netes képeim szerint a stadionnak valahol ott kellett lennie, láttunk is több parkolót, amit már a koncert előkészületeiként kitábláztak a környéken, de magát a lényeget, sehol.
Végül csaknem feladtuk, elindultunk Nizza központja felé, amikor megtaláltuk a monszter-színpadot, és az akkor még békés helyszínt, ahol csak néhány munkás sertepertélt, feliratokat kitéve, standokat rendezgetve. Volt nagy öröm, boldogság! Elmentettük a poi-t, megsaccoltuk, mikor kell majd 15-én indulni és megnyugodva vetettük magunkat Nizza belvárosának forgatagába.
... folyt.köv.

Nizzai útinapló - 2009.07.11-12.

Már idejekorán elhatároztuk, hogy a nyaralóból indulunk majd a "nagy út"-ra. Így kicsit rövidebb lett, és kipihentebben vághattunk neki (hiszen már péntek éjjel lejöttünk és csak szombat délután indultunk).
Mielőtt az autópályára kerültünk volna, búcsút vettünk gyermekektől és a környéki barátoktól, majd megejtettük szokásos szertartásunkat (nagy újságvásárlás, amiből felolvasást szoktam tartani). Végül 2009.07.11. 16:30 volt, mire ráfordultunk az autópályára Zamárdinál és útnak eredtünk, hogy Szlovénián és Olaszországon át elérjünk Franciaországba.
Az első határt másfél óra múltán léptük át, majd este fél kilenckor értünk olasz honba. Innen jött az út nehezebb szakasza, legalábbis négy évvel ezelőtt, amikor erre jártunk, rengetegen voltak, sok terelés lassította a haladást és az olasz söfőrök vezetési szokásai is borzolták idegeinket.
Most úgy tűnik, szerencsésen választottuk az időpontot, mert jó tempóban, gondok nélkül tudtunk haladni. Csaknem éjfél volt már, amikor megálltunk egy Autogrillnél Desenzano del Garda közelében, hogy kinyújtóztassuk végtagjainkat és szusszanjunk a levegőn. Fáradtak voltunk (én is, pedig nem vezettem), pedig a gps szerint még 4 óra 18 perc, 441 km volt hátra...

A kis pihenő (és a páromnak némi energiaital elfogyasztása) sokat segített, így suhantunk tovább. Hajnali fél háromkor végre Nizza is megjelent a táblán, még 137 km...
Végül a francia határ után (amit 3:44-kor értünk el), már nem sokáig bírtuk, lementünk a legközelebbi parthoz, Mentonba, és az út mentén, a szunnyadó öböl látványával szenderedtünk el kicsit az autónkban, hogy erőt gyűjtsünk az utolsó szakaszra.
Talán egy órányit ha aludtunk, amikor reménykedve hogy a foglaláson szereplő 16 óra helyett előbb beengednek minket a hotel szobánkba, ismét elindultunk a szállásunk felé.
Szerencsére a recepciós lány megoldotta a helyzetet, így reggel nyolckor komfortosan, tisztán és hullafáradtan, vetett ágyba zuhantunk és aludtunk néhány órát, ami csodát tett mindkettőnkkel.

Ébredés után indultunk is az első, általam kiszemelt célponthoz, a Saint Paul de Vence nevű kis faluhoz, amit az útikönyvek Provance egyik legszebb helyeként, a művészek Mekkájanként írtak le - nem hazudtak (bár még szívesen meglátogatok számosat, hogy folytathassam az elemzést... ;)).
Először körbesétáltunk Vence szívében, ahol sajnos a piacot éppenhogy, de lekéstük, viszont máris megismerkedhettünk a gasztronómiai kóstolnivalók közt feljegyzett socca-val (kemencében sült, sózva-borsozva fogyasztott, csicseriborsólisztből készült lepény) - aminek azonnal rajongója lettem.
Ezután gurultunk fel a várfallal ölelt kisfaluhoz, melynek erődjét a XVI. században I.Ferenc építtette. Amikor a sok sétától már megfáradtunk a hőségben, egy breton étteremben magunkhoz szólítottunk 1 üveg cidret és egy-egy salátát. Én például befaltam a felső, jobb oldali képen látható nizzai salit, aminek bár az alap hozzávalói azonosak, mindenhol kicsit másként készítik.
Itt kóstoltam meg a levendula fagyit is, amit a párom szappanízűnek titulált. Jómagam igyekeztem a megszokásoktól elvonatkoztatva belefeledkezni az ízébe, bár bevallom, az igazi francia vanília jobban esett.

A hely varázslatos, a középkori téglák, a szűk utcácskák, a burjánzó növények, virágok hamar rabul ejtik az ember szívét. A legkedvesebb emlékem innen mégiscsak a festett postaláda lett...