Párbeszédünk

16:38 van. Ma eddig lehúztam az ágyat, kitakarítottam három (na jó, egy plusz két fél) szobát (ennek részeként kivételesen porszívóztam is), mostam négy adagot - és hármat ki is teregettem már - kisikáltam a kádat, lemostam a csempét, elpakoltam egy kanapényi rumlit, felmostam az egész lakásban, átválogattam az összegyűlt elszámolásokat és csekkeket, kevertem és sütöttem kenyeret no meg zabpelyhes csokis kekszet (igazán ez utóbbi még folyamatban), bepácoltam a csirkeszárnyakat (mindjárt mennek a kekszek után a sütőbe), barnarizst főztem, voltunk bevásárolni, elláttam a nyulat... és hát ideje lenne fel is húzni az ágyat, mert este már nem lesz kedvem az tuti. Éppen a páromat hívom a szekrény előtt, széken állva:
- Gyere, segíts, leadom az ágyneműket, amit fel kell húzni.
- Mindjárt jövök! - feleli, de nem ér rá, mert még kekszet kóstol.
- Gyere mááááár, segíts legalább valamit... - hívom újra elkottyantva, hogy kicsit elégedetlen vagyok az agilitását illetően.
- Eddig is segítettem!
- Mit? - kérdem érdeklődve.
(Egyébként segített: ő vitt el bevásárolni, és elpakolta a vásárolt cuccok nagy részét.)
- Például nem voltam útban! - feleli hősies hangnemben.

Hmmm, ha három-négy éves lenne, akár még el is fogadnám a választ. De így?!
Na jó, így is, mert imádom! :)
Most itt ülünk és várunk Valamire (én rá). Keksz-teszt-majszolás van.
Gondoltam leírom ezt addig (legalább bloggolok is, mert már ezer éve nem).
De már rohannom kell, mert kisült a negyedik tepsi keksz és kész a mosás is.