Tudom mi a baja, elmondja. És értem én.
De vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni - főleg nem a múlton, sokszor már a jelenen sem. Valamihez pedig egyszerűen picik vagyunk. Ettől még előre nézve, miért ne láthatnánk szép jövőt? És a jelenbe, vagy hátranézve miért ne találnánk jót is.
Üss vagy fuss?! Ő ütne is, futna is... én egyiket sem. Talán mert én nem élem meg azt a stresszt, amit most ő igen.
Érdekes kihívás ez, mert míg én egyre pozitívabbnak és hömpisebbnek érzem magam, akárcsak egy apró hópihe szépségének örülve, ő egyre idegesebb, pesszimistább, agresszívabb és morgósabb.
Lehet, hogy én nem élek a valós világban?
Lehet, hogy nem tudok mindenről ami itt történik... de az is lehet, hogy többet tudok, az is lehet, hogy jobban érzem, mi a fontos.
Igaz, az értékrendünk különbözhet, és akkor nehezen leszek helyette pozitív.
De akkor csak hagyjam tombizni? ütni? futni? Szeretnék segíteni...
Egyelőre legalább én nem pakolom rá a kis gondjaimat, hiszen magam is serpenyőbe teszem őket, és a mindennapi csodák súlyát nem érik el és ha napok múlva egyáltalán fel is tudom idézni őket, olyan jelentéktelennek tűnnek...
2 megjegyzés:
Nemrég olvastam, hogy ha idegesít egy probléma, akkor gondold végig, hogy 1 hónap (de lehet, hogy más időintervallum, pl. akár 10 év) múlva is idegesíteni fog-e. Ha nem a válasz, akkor el kell engedni. Próbáljátok ki. Persze, ha igen a válasz, akkor nem hiszem, hogy segítene.
Aranyos vagy Minyon, én is ismerek hasonló technikát - felírni ezeket és pár hét múlva sem lesz már sok fontos. Őt most nyilván olyan dolgok nyomasztják, ami 1 hónap és 1 év múlva is hat az életünkre(megszűnő munkák, cégek stb.), nyilván a vállalkozói lét nehézségeit mások is ismerik. 10 év múlva... az már nagyobb lépték. Addigra valamilyen módon nyilván túl leszünk rajta.
Megjegyzés küldése