Napszám

Mínusz egy dolgozós, és mínusz egy orvosos.
Tanulság is van: nem jó háromnegyed hatkor kelni, pedig tudom sokan (köztük a fiam is) még korábban kelnek, és nekem általában jó dolgom van.

Érdekes volt az ORFI-ban lenni korareggel...
Ahol én voltam, ott a falak, az ajtók stb. szerintem ugyanolyanok, mint amikor Anyu járt ott, kábé harminc éve - csak át lettek néha festve - gondolom.
Minden tiszta volt. Az emberek kedvesek (és velem együtt álmosak).
Mégis, mint az időutazás...
Ráadásul egyszerre mentem hátra és előre; nem érzem magam annyinak, mint amikor ott kéne, vagy számomra elképzelhető lenne, hogy ott üljek - sőt egyáltalán nem is akarok - rám is tört a mitkeresekénitt érzés!
Készült a kezeimről, és a nyakamról mindenféle röntgen felvétel, és ultrahangos kütyüvel megnézték a lábaimat.
Aztán a doktornő nagyon sok furcsa dolgot nyomtatott a papírokra, és kaptam vicces képeket is az "alkatrészeimről". (Tudom, az én vagyok, az én testem, de akkor is muris!)
Van a papíron diagnózis (mind a kettőn ugyanaz), de majd a jövő kedden, a szerológiai vizsgálatok birtokában mondja meg az okos professzor a tutit (amit én kicsit ítéletnek érzek). Addig nem pánikolok, rákerestem a szóra, aztán gyorsan inkább mégsem. Nem akarok olyat, nemke, köszi. "Csak" 1%-nak van, miért lennék pont én is olyan?!
Kár, hogy nem ma tudom meg, és kezdődik meg végre valami enyhülés, mert egyre jobban fájnak a kezeim, meg már máshol is egy ideje ... például a térdeim belül, a bokáim csontja is... (lapítok, és némán nyifogok, szugerálva: "nincs baj").
Bármi is lesz, megérdemlem... több hét volt, mire rászántam magam, hogy újra orvost próbáljak (tapasztalataim szerint nem jutnak semmire a végén), mert nem segített a sínben alvás, meg semmise - egy kupakot sem tudok elcsavarni... Fujj, de utálom.
Akárcsak az esti "nyílzáport" az ujjaimban.
Ezt a posztot is utálom. Nem is írom tovább. Na.