Trópusi vihar

Ritkán járunk moziba, és általában jól megválogatjuk mit nézünk meg. Már többször elhatároztuk - főleg mozi után - hogy gyakrabban kéne hódolni ennek az időtöltésnek, de valahogy mindig elmarad. Nem is tudom mit láttunk utoljára, huhh szégyellem magam.
Nos, ma úgy döntöttünk, megtörjük a jeget. Vaciláltunk a sokak által dícsért utolsó Batman filmet (A sötét lovag), vagy Ben Stiller Tróusi vihar-át válasszuk. Végül a vígjáték mellett voksoltunk, amit én a film első negyedórájában megbántam, legalábbis ideiglenesen.

Szeretem ha egy film magával ragad, ha igazán jó, nem észlelem a körülöttem lévő világot. Erre egy olyan film, amiben patakokban folyik a vér és a belek, végtagok szakadnak le és egyéb trancs van, ritkán alkalmas. Persze tudtam, vígjátékon ülök és fel is volt fokozva, torzítva minden - csak ez valahogy nem vicces, számomra semmilyen formában.
A vígjátékok hangulatához nekem mindig sokat ad az is, kik ülnek ott velünk, kikkel nevetünk-sírunk egyszerre. Így volt ez most is, a kuncogások, kacajok, vicces megjegyzések lassan feloldottak - no meg csökkent a vér aránya is - és a film valahogy elvitt egy hullámvasútra. Olykor ki akartam menni, úgy éreztem, ez katasztrófa, máskor meg azt vettem észre, mégiscsak kacagok. Fent, lent, fent, lent. Ilyen volt az egész, és végül úgy döntöttem, sokkal jobb mintha például egy átlagos akciófilmre ültem volna be (bár ilyesmiért nem fizetnék), mert ott sokszor ugyanez történik a vásznon, csak éppen ott komolyan veszik, hogy az úgy jó és szórakoztató. Sírni tudnék. De most nevettem.
Végülis többször, és nem gondoltam semmi másra, nem törődtem a világ bajával, mégha az őserdő felett repülő helikoptert követve engem a táj szépsége ragadott meg és nem az akció... Egyszóval jó volt, mert pont ezt várom egy vígjátéktól, és a mozitól - kapcsoljon ki. Az elgondolkodtatás már e műfaj esetén nem követelmény, és mégis akadt itt néhány finom részlet, és feldobott fintor a világra, amin el lehet merengeni...