Orvosnál, de nem velem

Ma Aput vittem kardiológiai kontrollra. Már egy ideje nem merem elengedni egyedül, félek, hogy elesik - annyira bizonytalanul lép, a lépcsőn is oly ingatagon halad, mindig rettegek, elesik, összetöri magát. Így aztán évente kétszer együtt megyünk vissza a Kariológiai Intézetbe (döbbenetes, de már hét éve volt a szívbillentyű műtét),  az én autómmal szállítom (WagonR+), mert szereti, hogy magas, könnyen ki-beszáll belőle.
Kicsit olyan, mint amikor az ovis gyerekeimmel mentem orvoshoz... viszek neki inni, szendvicset készítek és gyümölcsöt, mert egyfajta "tábor" ez, mindegy mikor megyünk, sajnos nem lehet kiszámítani, meddig kell ott várakozni.

A dolog legnehezebb része sajnos az, hogy nem tudunk igazán beszélgetni, mert Apu nem hall engem. Az én hangszínem sem normál hangerővel, sem hangosan (mármint a tőlem telhető és vállalható - értsd nem kiabálásnak vagy ordításnak szánt kommunikáció - leghangosabban) nem érti, amit mondok. Ha nagyon igyekszünk és szinte a füléhez hajolok (amin ott csüng a dizájnos és döbbenetesen drága, mégis értéktelen hallókészülék), akkor tudok néha információt bejuttatni, de beszélgetéseink mégis inkább olyanok, mint az álom és ébrenlét határán megélt víziók - ki tudja mi a valós belőle, és mi kitaláció vagy éppen révedezés múltban, jelenben, jövőben... Elveszünk, együtt és külön.

Szerencsére, a vizsgálatok alapján Apu jól van - korához és betegségeihez mérten - nincs ok aggodalomra, ezért majd csak öt hónap múlva kell visszamenni újra. Sajnos, ő ismét elmondta, hogy nem akar már akkor élni - kicsit néha megértem, nem hall jól, nem lát jól, kevés öröm, élmény, egyáltalán inger éri - én pedig azt, hogy nagyon szeretnék neki novemberben, a 80. születésnapjára egy klassz bulit rendezni. Mintha elmosolyodott volna...