Ma a nyúl esti szaladgálasakor megint feliszkirizett az ágyra, ahogy szokott, amikor jól van, a párom pedig, ahogy ő is szokta, elkapta. Nyüzsi meg a gyengéd, elkapós-szorításból szuszakolta magát lefelé (tudja, hogy nem szabad).
De azt hiszem ez így, még egy héttel sem a műtét után korai volt... csak a piros pettyecskékre figyeltünk fel a szőnyegen és hogy a riadt kis lény az ágy alá bújt. A pociján, az apró kis sebecskéjéből pettyegett a vér, volt nagy ijedelem.
Neki ketrecnyugalom, nekünk a takarításban, és a suvickolásban a szeppent, lassú megnyugodás...
Szúszá.
"Nyúl nélkül nem lehet élni, azaz de, csak minek." - gondolok a szlogenre, és aggódom.
Totem állatom. Bibis.
Nem bánom, hogy zokogni tudnék, úgy fáj és ég mindkét kezem (főleg a jobb, de most valamiért a bal is kivan).
Aggódva mosok, folttisztítok, takarítok és közben rendre figyelem a kis tapsifülest, jól van-e.
Ő eszeget, nyalogatja a bibit. Látszólag szeppent, mint mi, de jól van - csak mégsem annyira jól. Még.
Holnap este én megyek orvoshoz, meglátjuk mit mond - mármint a kezemre.
"Addig is, kérem kapcsolja ki."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése