Naplenyomat - kétezertízoktóberhuszonhét

Ma egy HR kiállításon egészen különös és színes macaronokat ettünk a kolléganőmmel. Estefelé már nem átallottuk megkóstolni a fehérburkolatú, lilakrémeset.
Senki ne mondja, hogy nem vagyunk nyitottak a gasztronómiai új élményekre - nem köptük ki a levendulakrémes, ilyennekképzelemaszappanba-
harapást ízű desszertet!

Este a 91 éves nagyikámat köszöntve, a pálinka nyelvre helyezéséről és annak feloldódásáról, valamint a kerti kutyák tartásáról, no és a szódabikarbónás köszönömmostnemkérek pogácsáról váltottunk szót, majd az új ismeretek birtokában a Kedvessel kisétáltunk az éjszakába.

Hazatérve csillogó szemekkel tekintettem páromra, aki szerint nem normális, hogy íly boldogan legeltetem szemeimet a mai nap legnagyobb zsákmányán, a két pancsis- kacsán, tipródva, hogy a ragyogószemű és nagyon kedves kolléganő gyermekeinek adjam-e őket - ...de hiszen ehhez már nagyok, nem? Az emberem erre kérdőn jegyezte meg - Vajon negyven felett már újra "való" kiskacsákkal fürdeni?

Lassan felocsúdtam a töprengésből. Mire kicsiny szerelmem este kilenckor közli velem, hogy ő bizony holnap hídmérleget megy programozni. - Helpmíplíz! Velem van a baj? Én ezt nem értem!

Különös ez a nap, de tényleg. Vagy lehet, hogy mind ilyen, csak eddig máshogy éltem meg őket?!
Hosszú lesz az éj...

Ma még döntenem kell a kacsák sorsáról. Jobb lesz - az elválásunkat segítendő - ha tesztelem a nagyikám pálinka nyelvre helyezési elméletét. Abban hiba nem lehet, 91 évesen már csak ismeri az ember a világ nagy titkait! Kérdés, minden földi halandónál úgy működik-e, ahogy ő mondja...

Hick!... azt hiszem nem. Vagy csak a "nyeletnyi" mennyiség-meghatározást értelmeztem rosszul... ?!