Nizzai útinapló - 2009.07.11-12.

Már idejekorán elhatároztuk, hogy a nyaralóból indulunk majd a "nagy út"-ra. Így kicsit rövidebb lett, és kipihentebben vághattunk neki (hiszen már péntek éjjel lejöttünk és csak szombat délután indultunk).
Mielőtt az autópályára kerültünk volna, búcsút vettünk gyermekektől és a környéki barátoktól, majd megejtettük szokásos szertartásunkat (nagy újságvásárlás, amiből felolvasást szoktam tartani). Végül 2009.07.11. 16:30 volt, mire ráfordultunk az autópályára Zamárdinál és útnak eredtünk, hogy Szlovénián és Olaszországon át elérjünk Franciaországba.
Az első határt másfél óra múltán léptük át, majd este fél kilenckor értünk olasz honba. Innen jött az út nehezebb szakasza, legalábbis négy évvel ezelőtt, amikor erre jártunk, rengetegen voltak, sok terelés lassította a haladást és az olasz söfőrök vezetési szokásai is borzolták idegeinket.
Most úgy tűnik, szerencsésen választottuk az időpontot, mert jó tempóban, gondok nélkül tudtunk haladni. Csaknem éjfél volt már, amikor megálltunk egy Autogrillnél Desenzano del Garda közelében, hogy kinyújtóztassuk végtagjainkat és szusszanjunk a levegőn. Fáradtak voltunk (én is, pedig nem vezettem), pedig a gps szerint még 4 óra 18 perc, 441 km volt hátra...

A kis pihenő (és a páromnak némi energiaital elfogyasztása) sokat segített, így suhantunk tovább. Hajnali fél háromkor végre Nizza is megjelent a táblán, még 137 km...
Végül a francia határ után (amit 3:44-kor értünk el), már nem sokáig bírtuk, lementünk a legközelebbi parthoz, Mentonba, és az út mentén, a szunnyadó öböl látványával szenderedtünk el kicsit az autónkban, hogy erőt gyűjtsünk az utolsó szakaszra.
Talán egy órányit ha aludtunk, amikor reménykedve hogy a foglaláson szereplő 16 óra helyett előbb beengednek minket a hotel szobánkba, ismét elindultunk a szállásunk felé.
Szerencsére a recepciós lány megoldotta a helyzetet, így reggel nyolckor komfortosan, tisztán és hullafáradtan, vetett ágyba zuhantunk és aludtunk néhány órát, ami csodát tett mindkettőnkkel.

Ébredés után indultunk is az első, általam kiszemelt célponthoz, a Saint Paul de Vence nevű kis faluhoz, amit az útikönyvek Provance egyik legszebb helyeként, a művészek Mekkájanként írtak le - nem hazudtak (bár még szívesen meglátogatok számosat, hogy folytathassam az elemzést... ;)).
Először körbesétáltunk Vence szívében, ahol sajnos a piacot éppenhogy, de lekéstük, viszont máris megismerkedhettünk a gasztronómiai kóstolnivalók közt feljegyzett socca-val (kemencében sült, sózva-borsozva fogyasztott, csicseriborsólisztből készült lepény) - aminek azonnal rajongója lettem.
Ezután gurultunk fel a várfallal ölelt kisfaluhoz, melynek erődjét a XVI. században I.Ferenc építtette. Amikor a sok sétától már megfáradtunk a hőségben, egy breton étteremben magunkhoz szólítottunk 1 üveg cidret és egy-egy salátát. Én például befaltam a felső, jobb oldali képen látható nizzai salit, aminek bár az alap hozzávalói azonosak, mindenhol kicsit másként készítik.
Itt kóstoltam meg a levendula fagyit is, amit a párom szappanízűnek titulált. Jómagam igyekeztem a megszokásoktól elvonatkoztatva belefeledkezni az ízébe, bár bevallom, az igazi francia vanília jobban esett.

A hely varázslatos, a középkori téglák, a szűk utcácskák, a burjánzó növények, virágok hamar rabul ejtik az ember szívét. A legkedvesebb emlékem innen mégiscsak a festett postaláda lett...