Pierrot a Tündérkertben

Péntek estére programunk volt a leányzóval, ami úgy alakult ki, hogy még akadt kis pénzünk az Anyja-Lánya nap költségvetéséből, és amikor egy tavaszi vacsoránkon megláttam a Tündérkertben, hogy május 15-én Pierrot Egyedülálló Koncert lesz ott, felvetettem a szellőlánynak, hogy menjünk el oda, ha kedve van.
Ehhez kapcsolódóan megemlítem, egyikünk sem Pierrot-rajongó, nem hallgatjuk rendszeresen a dalait (bár én a Toys of the Ancient Gods albumot időről-időre igen), de kedves, szimpatikus embernek és Zenésznek tartjuk, a program pedig beszélgetős-hangulatos estét ígért, így elhatároztuk, megyünk.

Már érkezéskor meglepődtem, még sosem láttam ennyi embert az egyik legkedvesebb kávéház-éttermemben, ennek külön örültem. Kis kártyák jelezték az asztalfoglalásokat, szerencsére mi elég jó helyet fogtunk ki.
A koncert pontosan kezdődött, tulajdonképpen Pierrot egymagában (ezért is Egyedülálló Koncert), egy széken ülve énekelt, miközben a zene két hatalmas hangfalból omlott a térbe. A dalos blokkokat mesélős részekkel színesítette az előadó. A műsor kevésbé volt interaktív, mint reméltem, bár kaptunk egy lapot, amire felírhattunk kérdéseket, ezt csak félidőben, szünetben szedték be, és mindössze néhányra kaptunk választ. A kérdések pedig nem a közönségtől hangzottak el, Pierrot több-kevesebb sikerrel maga olvasta azokat fel, és utána természetesen ő is válaszolta meg, olykor jelentősen elkalandozva az eredeti témától.
Ez nekem kicsit csalódás volt, jó lett volna, ha tényleg kávéházi-beszélgetés hangulat alakul ki, bár ehhez sokan voltunk (mienk volt a 118-119. jegy).
Sajnos néhány asztal nem került a legjobb helyre, onnan szinte alig láthatták az előadót, így talán ez is magyarázta, hogy az ott ülők, főleg a mesélős részeknél enyhén szólva illetlenül viselkedtek - sokszor olyan hangosak voltak, hogy csak ámultam, Pierrot milyen türelemmel és nyugalommal beszél tovább, látszólag tudomásul sem véve az eseményeket.
Pont ő mondta, manapság már nem várjuk el, hogy az emberek olvassanak a sorok között, már az is csoda, ha olvasnak. Szomorú. Az is szomorú, hogy vannak, akik beülnek egy előadóestre és annyi tiszteletet sem tanusítanak a művész, ne adj isten embertársaik felé (akik azért jöttek el, hogy az előadót meghallgassák), hogy csendben figyeljenek. Vagy ha a műsor nem tetszik, szerintem el is lehet menni... De hangosan röhögcsélni, beszélgetni - talán azt hitték, mindez csak háttérműsor lesz?!
A koncerten ismert slágerek is felcsendültek, s persze nem maradtak el, szép ívre felfűzve a népszerű, saját dalok sem. Pont mire véget ért az este, addigra éreztem, hogy a közönség kinyílt, örül, befogad, és ad - szeretetet. Még az említett zajongók is a zenére figyeltek, tapsoltak, énekeltek.
Kár, hogy nem történt meg kicsit előbb a csoda. A jól felismerthető, koncertről-koncertre járó rajongókat feszélyezte a helyzet, jómagam pedig nehezebben fogadtam be az egészet, mert a rezdülések áramlása, és azok felé a kinyílás ilyen helyzetben nem egyszerű... Ráadásul néhány mesét én is untam, de figyeltem, mert érdekelt az ember, akinek világraszóló mosolya.
Kár, hogy az előadás alatt nem mindig éreztem őszintének és hitelesnek, csak profinak.
Mindezektől függetlenül nem bántam meg, hogy elmentem, de Pierrot titkát nem fejtettem meg, és változatlanul nem az ő dalait fogom dúdolni.
Asztaltársaink azt mondták, az Old Man's Music Pubban rendszeresen fellép, zenekari kísérettel. Talán inkább ott érdemes őt megnézni...