Pedig nagy nap volt nekünk a csütörtök, mert a Dönci (most éppen így nevezzük az autóm) számra eljött a vizsgázási idő, így aznap reggel vizsgaállomásra vittük az én kis "jól lakott óvodás fejű" autóm. Előző nap szépen megmosakodtunk, kis átvizsgálás is történt, majd reggel igyekeztünk a félelmetes helyszínre...
Egészen érdekes időpontra kellett menni (9:10), pontosságot reméltem. Persze jó magyar szokás szerint itt is csak úgy gurultak be a portekciósok, míg minket a kapu elé zavartak, amíg nem jelentkeztünk be, és a papírt nem pecsételték le a portán, holott hét autó állt előttünk már az érkezéskor (9:00), és a hivatalos dolgokat szépen intézhettem volna, amíg állunk a sorban (ami meg sem mozdult a 20 perces ügymeneti szünet miatt).
Mire végeztem, persze már újabb autók kerültek elénk, így 9:10 perckor éppen tizedikként vártuk, hogy sorra kerüljünk. Mondanom sem kell, életem párjának a fontoskodó portás és a szabályok sorozatos megszegése enyhén szólva felborzolta az idegeit, tartottam tőle, hogy ordibálás lesz... Kértem, legalább az autóm sikeres átjutását várja meg, nehogy ne kapjuk meg a papírokat.
Szerencsére, mire bejutottunk a csarnokba (1 órás késéssel), már lecsillapodott. Ő kezelte az autót, én a kijelölt helyen vártam, és szeretettel néztem a csillogó-villogó, mikulás sapis tütümet, hallgattam a drága kis dörmönc hangját és hömpis lettem. Szeretem ezt az autót!
A sikeres vizsga után mind a hárman boldogan robogtunk tova (a munkába), a Kedvest megvendégeltem a közeli, nemrég nyílt, ezért igen csinos Meckiben egy tojásos menüre, amit nagyon szeret. Így már teljes volt a boldogság és béke, mi pedig újabb élménnyekkel, no meg egy friss forgalmit érvényesítő matricával lettünk gazdagabbak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése