Nyiporgásos mesélés

Ma van január utolsó napja, holnap február. Eltelt egy hónap és meg sem nyikkantam. Nem jó ez így, mégiscsak szeretek írni, és bármin is megyek keresztül, nem gubózhatok be.
Így aztán ma fotóztam vadul az ebédkészítés menetét is, hogy majd a sufoneszára ki tudjam tenni a recepte(ke)t. Teszem ezt majd azért is, mert a kicsi párom azt mondta, valóságos íz-cunamit okoztam vele a szájában. ♥

Tegnap segédkeztem egy nagy boldogságos meglepetésben, ami óriási örömet okozott nekem is. Bevallom, nekem több aggódási pontom is lett volna a történetben, de mivel nem az én családomról volt szó, nekem csak az "egyszerű" segítség nyújtás maradt, minden stressz nélkül.
Leírni nem nagyon lehet a történetet, mert igen bonyolult és hosszan nyúlik a múltba, de a rövid summája az, hogy e kedves hölgy huga karácsony előtt egy csodálatos kislánynak adott életet, anyukája pedig itt volt segíteni neki, Magyarországon. Ugyanis a barátnőm Németországban él (az anyukájával), már több mint négy éve kerekesszék használatára kényszerül, így nagyobb utakra, kalandokra nem szokott vállalkozni, főleg nem egyedül. Most azonban hirtelen felindulásból fejébe vette, hogy megnézi e piciny csemetét, méghozzá úgy, hogy önállóan és titokban hazavonatozik (több mint 11 órás út ez!). Engem megkért, segítsek beszerezni a rámpát, amit megrendelt már neten, valamint társuljak mellé, amíg a Keletiből haza tömegközlekedik, akadálymentesített útvonalon (ez jóval hosszabb, mint a "normál").
No, a rámpa dolgot persze simán megoldottuk a Kedvessel (csak el kellett érte menni), de a tömegközlekedés rémsége ellen inkább taxis-barátunkat és az én kis doboz-autómat bevetve szállítottuk őt a család háza elé. Ott aztán pókerarccal (pedig nekem olyanom nincsen is ám) becsengettem, hogy elnézést az esti zavargásért, de szeretnék ott hagyni/ küldeni valamit az én barátosnőmnek.
Örömmel is fogadtak - mintha csak 30 évvel ezelőtt lennénk - semmi gyanakvás, menjek csak fel. Szerencsére sikerült lecsalnom a hugát, hogy a taxi itt vár, meg kéne segítség... No, aztán amikor meglátta a nővérét lent a hóesésben. - ó, hát az leírhatatlan pillanat volt. Mindkettejük arca, könnyei és az egész beívódtak a lelkembe. Akárcsak az édesanyja reakciója, amikor felmentünk a lakásba! ♥
Jajj de szeretemes nap volt ez, és senki nem lett rosszul, csak örömmámor volt és boldogság!