Ti szoktatok kéregetőkkel, hajléktalanokkal, ismeretlenekkel beszélgetni?
Ma elbeszélgettem egy hajléktalan férfival a parkolóban, miközben a napi bevásárlást elpakoltam. Nem tudom miért. Talán mert - bár picit gubancolódtak az ajkán a szavak és a nyelve meg-megakadt - mégis olyan értelmesnek tűnt, kulturáltan fogadta az elutasítást, hiszen először a szokásos szövegek egyikét mondtam, hogy elmenjen. Bár nem volt a bevásárló kocsiban százas, de felajánlotta, hogy ennek ellenére szívesen visszatolja, ráér, úgyis itt lesz este nyolcig.
Mikor kérdeztem, hogy kerül ide, azt mondta a közeli erdőben lakik a társaival és bármit szívesen elfogadna. A "hogy került ilyen helyzetbe" kérdésemre érdeklődés csillant a szemében, láttam fürkész, vajon tényleg érdekel engem ez? Figyeltem.
Halkan, aprót sóhajtott és elkezdte... Elmondása szerint épületgépész végzettsége és gyakorlata van, Spanyolországban is élt három évig - folyékonyan beszél, ír és olvas spanyolul - és (talán hivatásos?) katona volt, ahol hadnagy rangig vitte. (Itt is említett két szakterületet, de sajnos nem jegyeztem meg.) Állítólag családja, fia is van (kint élnek), sőt barátok is várnák vissza Spanyolországba, de nem olyan ő aki segítséget kér, nem értesítette őket sorsáról. "Majd ha ők keresnek..."
Nem kérdeztem vissza, hogyan keresnék, ha egy erdőben él és nincs semmi hely ahol megtalálná bárki, felhívni nyilván nem lehet.
Bár mély ráncokkal árkolt arca miatt jóval ötven felettinek néztem, 1964-ben született. Azt mondta negyven éves kor után szinte lehetetlen elhelyezkedni, próbálta a fekete munkát is, de "mindenki a románokat viszi dolgozni".
- Én is a héten lettem munkanélküli - szóltam - és bizony jóval negyven felett vagyok. Akkor én is a maga sorsára kerülök, jövök az erdőbe?!
- Ki tudja - mondta - olyan gyorsan történik minden. De nekem már van sátram, sőt egész wigwamot építettem! Nem félek a téltől, nem fázok én...
Olyan volt, mint a partra vetett hal, aki már nem vergődik, megbékélt a sorsával, talán apró kis lábacskái is vannak és elkezd kúszni kifelé, mégha fáj is minden levegővétel... Új világ. Abban próbál alkalmazkodni, már nem kísérli meg a beilleszkedését a "régibe".
Különös élmény volt ez a beszélgetés. Tulajdonképpen jól esett, még ha talán a fele sem igaz, annak amit hallottam, vagy nem úgy...
Amikor indultam, a férfi a felajánlott csokit nem kérte, inkább ette volna a sárgarépát, amit meglátott a szatyromban (neki nem mondtam, de a rágcsálóimnak vettem), de aztán csak találtam némi aprót is a zsebemben. Rákérdeztem, mit kér és bár a csoki vagy a répa is értékben többet lett volna, a pénzt választotta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése