Nos, ma úgy döntöttünk, megtörjük a jeget. Vaciláltunk a sokak által dícsért utolsó Batman filmet (A sötét lovag), vagy Ben Stiller Tróusi vihar-át válasszuk. Végül a vígjáték mellett voksoltunk, amit én a film első negyedórájában megbántam, legalábbis ideiglenesen.

A vígjátékok hangulatához nekem mindig sokat ad az is, kik ülnek ott velünk, kikkel nevetünk-sírunk egyszerre. Így volt ez most is, a kuncogások, kacajok, vicces megjegyzések lassan feloldottak - no meg csökkent a vér aránya is - és a film valahogy elvitt egy hullámvasútra. Olykor ki akartam menni, úgy éreztem, ez katasztrófa, máskor meg azt vettem észre, mégiscsak kacagok. Fent, lent, fent, lent. Ilyen volt az egész, és végül úgy döntöttem, sokkal jobb mintha például egy átlagos akciófilmre ültem volna be (bár ilyesmiért nem fizetnék), mert ott sokszor ugyanez történik a vásznon, csak éppen ott komolyan veszik, hogy az úgy jó és szórakoztató. Sírni tudnék. De most nevettem.
Végülis többször, és nem gondoltam semmi másra, nem törődtem a világ bajával, mégha az őserdő felett repülő helikoptert követve engem a táj szépsége ragadott meg és nem az akció... Egyszóval jó volt, mert pont ezt várom egy vígjátéktól, és a mozitól - kapcsoljon ki. Az elgondolkodtatás már e műfaj esetén nem követelmény, és mégis akadt itt néhány finom részlet, és feldobott fintor a világra, amin el lehet merengeni...
1 megjegyzés:
Valahogy pont azt írtad le róla, ami nekem gondolatban már megérett, csak nem tudtam megfogalmazni. AZ elején azt hittem nem bírom végignézni, és mégis milyen jó letta végére!
Megjegyzés küldése