Elköltöztem...

Egyik szemem sír, a másik nevet.
Miért? Mert ez az utolsó bejegyzésem itt, mert a Ficsergő a jövőben már nem a ficsergo.blogspot.hu, hanem a ficsergo.hu címen érhető el, azaz elköltözött.
Ha van kedved és érdekel  a web-naplóm, gyere oda. Szeretettel várlak!♥

Turandot

Szerintem nagyjából harminc éve nem voltam opera előadáson. De most, talán az ötvenes bakancslistámnak is köszönhetően, megtört a jég, méghozzá nem is akármivel: Puccini: Turandot-ját néztem meg tegnap kedves barátnőm társaságában!
Eszméletlen jó volt! Óriásit változott a világ - és azt hiszem én is - valahogy kamaszkori emlékeim között egészen más operaélmény szerepel. Persze nem akarok félreérthető lenni, csodálatos volt a zene akkor, a nyolcvanas években is, de a látvány ritkán ragadott meg. De most... Az első felvonás végefelé már annyira fájt a szemem... és akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem pislogni!

Kovalik Balázs, a Magyar Állami Operaház volt művészeti igazgatójának rendezésében láthattuk Puccini utolsó, általa már be nem fejezett remekművét. A főszerepet Jee Hye Han énekelte. Szakmailag senki vagyok megítélni őt, de mint amatőr néző, mindenképpen meghajlok a tehetsége előtt. Kiemelkedően nehéz szerep és én amúgy sem vagyok oda a szoprán hangokért, de őt öröm volt hallgatni és sokszor lúdbőrözött a karom a gyönyörűségtől...
Kicsit csalódást okozott nekem Calaf szerepében Kiss B.Attila, akinek hangja sokszor nem tudta túlszárnyalni a zenekart, hanem elveszett "mögötte" (lehet a karmester hibája?) és valahogy nem éreztem benne a vágyott "fényességet".
Liu szerepében Váradi Zita tündökölt, számomra fényesen, mindenki előtt...

Le a kalappal a teljes csapat előtt, ilyen komplex, figyelem és mozgásigényes színpadi koreográfia komoly munka lehet, azt hiszem a kórus tagjai is kemény kihívást teljesítenek minden előadáson, hiszen messze nem csak énekelniük kell!

Köszönöm az előadóknak és persze a barátnőmnek, hogy megkaptam ezt az élményt is! ♥ Azt hiszem még megyek operába...

Szomorú évforduló

Egy éve már...

Egy év telt el azóta, hogy érkezett az a telefonhívás, amit sehogysem akartam felvenni. Tudtam miért csörög és azt is hogy le kell ülnöm, kapaszkodnom és erősnek lennem, amikor felveszem. Leültem, kapaszkodtam és nem voltam erős, amikor a hang a telefonban azt mondta, hogy az édesanyám már nem él.

Egy éve már...

Nincs nap, hogy ne gondolnék rád - napsugaras szeretettel, fájó hiánnyal, adni vágyással, cirmolási igénnyel vagy ezer más apró és mégis oly fontos indokkal.

Hiányzol. Mindig is fogsz. De nem vagyok anyátlan, hisz itt élsz bennem, érezlek - mindig. Túléltem a nyarat, az első félévet és idén már el tudtam rendezni a régi képeket, emlékeket. Fájtak, de a könnyek mellé mosolyt is csaltak az arcomra.
Csodáltalak a képen, amin tündéri, gyönyörűséges baba vagy. Nem is értem, miért nem mutattad sosem. És valahogy azt sem tudtam, hogy Anna a második neved, pedig olyan szép és milyen furcsa, de mindig is szerettem volna, hogy ha lett volna még egy lányom, akkor Anna legyen a neve. Érdekes...

Annyi albumot készítettél: képekkel, utazási naplókat képeslapokkal és apró kincsekkel, a leveleimet és kinyomtatott blogbejegyzéseimet is gyűjtötted, s megőriztél mindent, amit valaha készítettem vagy küldtem neked. Csodálatos!

Szeretlek, Anyu!

Szétszórt grafomán

Szeretek írni, tényleg. Írok is minden nap - füzetbe, kalendáriumba, bárakárhova. De valahogy a blogjaimat elhanyagoltam mostanában, pedig vannak félig megírt posztok és lejegyzetelt témák, elrakott dolgok, de a bejegyzések nem születnek meg. Ennek véget kell vetnem!
Tegnap este csaknem végignéztem a Julie&Julia-at (végül győzött az influenza és kidőltem éjfélkor) és láttam, hogyan is lehet bloggolni. Ennyire kitartóan és elszántan...
Mert valójában önmagának is ír az ember, valami benne van, amit ki akar adni - nem feltétlenül elad, szórakoztat vagy konkrét témákban segít, de ír. Talán sok örömködős vagy éppen pityergős, a bután zsibbadós - filmekbe menekülős este után írhattam volna néhány sort...

Nyilván nem akarom megváltani a világot egyik blogommal sem, de több figyelmet érdemelnek tőlem. Ezért most nekilátok. Egyet ide, egyet a Sufonesza-ra és holnap a Pink & Red -re is jut valami... És meglátom jól esik-e újra írni.

Korbács

Elkezdtem újra olvasni (több mint húsz éve voltmár...). Ha beszippant, ahogy először akkor most napokra elveszek. Szeretném lassan, figyelve, emésztve befogadni és most már nem huszonéves hanem a mostani, csaknem ötven fejemmel...
Meglátjuk mi lesz ebből. Szerintem még mindig működik, működünk együtt - a könyv meg én.

Bakancslista 50 to 50 státusz: folyamatban

Heppiség

Jön a gyerek. Azt mondja "Íiííi!" és széles vigyor a feje. Örül. Örülünk. Átölelem, "Jeeeej!" mondom és örülök, mert ujjong a lelkecskéje.
Nem tudom minek, de örülünk. Most már én is. Nagyon.
#szeretempillanat

Bakancslista frissítés kacsákkal

Nem nagyon írtam az elmúlt 1 hónapban, így a következőben igyekszem ezt pótolni és nem elmaradni az aktuális eseményekkel, mert fontos nekem ez a webnapló, nem szeretem ha hézagos. :) Annyi minden történt egy hónap alatt, hogy még felsorolni is sok lenne, ezért apránként haladok majd.

Bakancslista (50 dolog 50 előtt) frissítések is lesznek...
Például már ezzel a poszttal is, mert bár nem vásároltam a gumikacsákat, ahogy terveztem, de ajándékba kaptam kettőt és ez is "ér" mert lett nekem ilyen vicces hápim! Amerikából repültek hozzám egy nagyon kedves lánytól, akinek ezúton is k-ö-sz-ö-n-ö-m!